Northlane – Singularity

A főként ausztrál bandákat tömörítő UNFD menedzsment tagjaként a banda már 2010-ben letett egy kiváló minőségű EP-t, majd rá egy évre a Discoveries-el megmutatták a kicsit keményebb oldalukat is. Ez nagymértékű minőségbeli romlást nem hozott magával, de egy kicsit kopni látszottak a banda egyedi stílusjegyei. A Singularity-t megelőző nyilatkozatok ezután egy kicsit túlzásnak tűnhettek, miszerint valami „nem evilági, leírhatatlan” zenét fognak csinálni az új albumon, de valahogy mégis sikerült nekik egy olyan aurát teremteni, amely új dolgokat mutathat a keményzenén edződött füleknek. A metalcore technikásabb, progresszív oldalát megfogva sokszor botlunk igen kreatív megoldásokba, témaösszefűzésekbe, amelyek egy percre sem engedik lankadni a figyelmet, így unalomfaktorról nem is beszélhetünk a Singularity esetében.  Aki esetleg megrémülne, hogy ez az album is egy 40 perces gitáron élvezkedés, amelyből még 10 év múlva se fog tudni felfogni semmit, az megnyugodhat, hiszen elképesztő egyensúly és összhang van a gitárok és az ének közt. Nincsen felesleges erőfitogatás és úgy tudnak lassabb részeket csempészni a dalokba, hogy azok ne essenek szét. Így egy-két „butább”, extra pengetés is hatalmasat dob a számokon, hiszen a remekül elhelyezett le- és kiállások megfelelő pillanatban oldják fel a összetorlódott témahalmokat. Adrian Fitipaldes énekes ordításai élettel teliek, illetve a gitárokkal együtt élve remekül kíséri tiszta énekkel a lassabb részeket. A kiváló tiszta hangszín ellenére sem erőszakolták meg a lemezt unalmas refrénekkel, amely szintén nagyon jót tesz az albumnak.

Ettől függetlenül is rengeteg slágeres és emlékezetes pillanat található a Singularity-n, amelyet a kiváló hangzás tesz igazán felejthetetlenné. Igazi felüdülésnek számíthat ezen felül a dalszövegek pozitív, élettel teli mondandója, hiszen attól eltekintve, hogy a színtéren uralkodó depresszív tartalmú szövegek talán több emberhez „jutnak el”, a Northlane képes volt olyan látásmódot adni a daloknak, amelyek erőt adnak és inspirálják az embert. Nehéz rosszat mondani a lemezre, hiszen egyértelműen az eddigi legjobb alkotásuk, amely év végén sok ember listáján ott fog szerepelni. Az album végén hallható kissé idegesítő monológ, vagy egy-két gyengébben sikerült pillanat nem veheti el senki kedvét attól, hogy ennek a nagyszerű kiadványnak legalább egy-kétszer neki ne fusson, hiszen ez egy, a színtér átlagminőségén jócskán túlmutató alkotás, amelyre nem csak egy hónapig fogunk emlékezni.

9/10