Norma Jean – Wrongdoers

És a beetetés folyatódott, az Ahh! Shark bite! Ahh! poén-pelletje további kérdőjeleket állított a már amúgy is viszonylag hosszú sor végére, és csak a legvégén érkezett az igazi turbózott kenyérgyurma az If You Got It At Five, You Got It At Fiftyel. Ilyen csalival gyakorlatilag beesik a horog a torokba, és a felvezető alapján a Norma Jeannek minden esélye megvolt arra, hogy minden érdeklődőt fárasztás nélkül partra tudjon húzni elidegenedett régi motorostul, épp szemet nyitó kezdőstül. És bármilyen sok hibája is van a lemeznek, most először (és a zenekar alatt folyamatosan inogó talapzat alapján talán utoljára) kerültek egészen közel ahhoz, hogy ez sikerüljön.

Mert probléma van, most is. Az Anti-Mother és a Meridional is nagyon messze került az első két lemez vehemenciájától, és nagyon óvatosan kellett volna fogalmazni, ha ilyen körök után a régi időket emlegetik. Disszonancia és némi svung jutott, egyéb viszont nem. Mivel lassan már a csapból is Orange cuccon keresztül szól a vízcsobogás, meglepetés a hangzásban nincs, hacsak nem az, hogy még sterilebb lett. Egészen szürreális, a zajosnak/kaotikusnak szánt betétek is nekifutásból gittelnének maguk alá a félelemtől, ha egy sikátorban a Magyar Rádió 22. stúdiójának zajos, barbár hangzásával találkoznának szembe. A számok ráadásul annyira polkorrektek a műfaj minden hozzávalójával, hogy a lemez helyet érdemelne a Révai vonatkozó szócikkében: mindenből jut egy kicsi mindenkinek, óvatosan tálalva, nehogy sértődés legyen belőle. A tortán hab pár egészen rossz dalszöveg (If You Got It At Five…, Wrongdoers, bár a putmani szint itt azért számít), díszcseresznye pedig a katasztrofális csomagolás, ami teljesíti a szinte lehetetlent: alulmúlja a Meridionalét.

És ha mindezeken kihőbörögted magad, jöhet még két hallgatás. A második végén pedig a konklúzió, hogy ez mindezek ellenére sem rossz lemez. A műfaj átlagát felülmúlja, az előző két albummal ellentétben egészen koherens, és bár csúsztak be rossz számok (az agyongiccselt és alaposan megközhelyelt címadó is ilyen), érkezik melléjük kiegyensúlyozó tétel (The Potter Has No Hands, Triffids), a maradék pedig egyszerűen jó. Méghozzá úgy, hogy egyfajta összegző anyagként, ha bizonytalanul is, de helyt tud állni; tud reflektálni a régi időkre is, anélkül, hogy az utolsó két lemezt letagadná (mert pl. a Wrongdoers és a Triffids is ebből az irányból érkeznek). Ha mást nem is, de az előző két lemezt felülmúlja a Wrongdoers, és végre van újra olyan lemezük, amit nem vet le magáról a polc.

7/10