Norma Jean – Redeemer

A Megváltón hallható 11 szám 42 percnyi élvezetet takar, ami pont megfelelő, a lemeznek akkor van vége, amikor illik. Az előző lemez minden zsenialitása ellenére sajnos kissé egyhangúra sikeredett. Ezzel feltehetően a srácok is tisztában voltak, így sikeresen elkerülték az Ossian-szindrómát, és az új lemez sokszínűbb, változatosabb lett, ami mindenképp ér egy piros pontot az ellenőrzőjükbe. Azonban néhány rajongó már fanyalog a „lightos” Norma Jeantól, azonban szerintem határozottan jót tett a bandának ez a kis változtatás.

No, kezdjük kívülről! A borító határozottan figyelemfelkeltő, Shannon Crawford keze munkája tetszetős. „Szenvedő ember a borítón – Norma Jean.” Úgy látszik ezen a téren nem változtak a fiúk, de mindenesetre érdekelne, hogy jön össze a megváltó és az ujjamputáló madár. No mindegy. (haragSICK kollega közben megmondta – Hitchcock Madarak című filmjében a madarak voltak a Föld megváltói az embertől, feltehetően innen az ötlet. Köszi!) Miután kellőképpen kiélveztük a borító által nyújtott vizuális örömöket, tegyük be a lemezt és hallgassuk meg jelen cikk érdemi részét. Hálátlan feladat a nyitószám szerepe, azonban a Grand Scene For A Color Film kiválóan ellátja ezt a feladatot. Olyan, mint a címe – grandiózus. Nem fed fel mindent, de eléri, hogy többet akarj. Ekkor csendül fel a kislemezes Blueprints For Future Homes (imádom a számok címeit!), ahol már kezd feltűnni a változás a hangzásban. Kicsit halkabb ének, a gitár sem dominál annyira és több a dallam. Kissé megkopott az Aftermath agressziója, durvasága és ereje, de valahogy tökéletesen elégedettek vagyunk a lemezzel így is. A Small Spark Vs. A Great Forest – kicsit lassabb kezdés, a folytatás sem sokkal durvább – kell a nyugtatás az idegeinknek és a viszonylag lassabb tempó marad még egy ideig. De mint tudjuk, a béke csak átmenet két háború közt, így máris keményen visszatér a jó öreg technikás gitárjáték a nyakficamot okozó, kemény breakdownokkal operáló The End Of All Things Will Be Televisedben. Isteni! Erre az örömre csak rátesz egy lapáttal az Underoath gitárosa, Timothy McTague által (is) írt szám, a Songs Sound Much Sadder (azóta már úgyszintén kislemezes). Ez a nóta kicsit kilóg a sorból a dallamaival, így ez az egyik legkönnyebb szám a lemezen és egyúttal az egyik legjobban sikerült is! Ez után következik a The Longest Lasting Statement ami aztán tényleg egy masszív darab. A szám eleje egyszerűen tökéletes, lassan de határozottan indul, kár, hogy a folytatás kissé elvész a többi szerzemény fényében. Amit ezek után még kiemelnék, az a No Passenger : No Parasite. A szám a nemi úton terjedő betegségek problémáját oldja meg négy szóban – zseniális. Zárótételnek is tökéletes, és a négy szó már-már fanatikus kántálása a fejünkbe vési a srácok üzenetét. Habár ez már kissé elrugaszkodott attól a sémától, amivel eddig a Norma Jeant azonosítottuk, valahogy beleillik az egészbe és megfelelő módon zárja le azt. A Redeemer kevésbé stúdiószagú, mint az előző, ami igencsak furán hangzik, lévén hogy egyes számok még 20 perccel a rögzítés előtt is munka alatt álltak. Robinson producer bácsi híres arról, hogy a zenét szereti egy magasabb, lelki szintre emelni (emlékszik még valaki a Korn Daddy című nótájára?). Épp ezért a bandával minden egyes számról órákat beszéltek, hogy megbeszéljék, kinek mit jelent a szám lelkileg és szellemileg – és valahogy ez át is jön a lemezen. Látszik, hogy ezt a vad, zajos muzsikát – amit a nagyapáink csak egy üveg pálinka után hívnának zenének – élvezik. Valahogy átjön a lemezen, hogy ezek ők, szerintem pedig ez a zene egyik alapja – hogy a zene belülről jöjjön, lényegtelen, milyen stílusú zenét játszol. Ez pedig követendő példa minden mai zenekar számára.

A dalszövegek mindig is különlegesek voltak – természetesen az egészet áthatja a vallásosság, de nem tolakodóan. A fiúk nem akarják letolni a torkodon a Bibliát, hanem finoman tolják be hátulról kúp formájában. Ennek egyik jeles példája az előző lemezen található Coffinspire, amiben Cory Brendan a Biblia egy részletét „énekli” el nekünk. Ross Robinson atyáskodásának köszönhetően a lemez már sokkal szélesebb rétegeknek szól, mint eddig bármelyik Norma Jean anyag, és ha ehhez hozzátesszük azt a tényt, hogy a banda idén az Ozzfesten a kisszínpadon játszott, akkor feltehetően nagyon meg fog ugrani a banda kedvelőinek a száma. Így mindent összevetve azt kell mondanom, hogy a Norma Jean változott. Az ének maradt a régi, a dalszövegek tekintetében maradt a tagolatlan, refréntelen felépítés, a gitárok már nem annyira technikáznak és a hangzás is polírozottabb – rossz hír azoknak, akik az előző anyagokat pont ezekért szerették. Azonban ezeket az apró malőröket elnézzük nekik, hisz Ross Robinsonnal karöltve (és minden bizonnyal az ő kemény irányítása alatt) összehozták az idei év számomra legütősebb lemezét. A Redeemer egy kicsit más, mint az eddigiek és mégis ugyanaz. A Solid State pedig nagyon jól teszi, ha továbbra is ilyen erősen promózza ezt az anyagot, hiszen a Norma Jeant megszeretni ezzel a lemezzel lehet a leginkább. Alig várom, hogy lássam, mi van még a tarsolyukban, merre indulnak ezek után. Mostanában nem szeretek pontozni, de ez a lemez megérdemli a tizest. Ámen.