Noodle-core math-rock emo, hogy micsoda? – a Tiny Moving Parts második nagylemeze

A cikket Radó Péter követte el.

Vannak zenekarok, akiket rögtön megjegyez az ember. Elég, ha a manapság oly népszerű internetes zeneszolgáltatók közül valamelyik bekever egy számot a „Jó napom van rádió” keretein belül, vagy valami közösségi oldalon rákattintunk egy videóra, aminek az induló képén bizarr állatmaszkos tömeg tetején szörfölnek a bandatagok zenélés közben. Aztán lehet nem lesz a kedvencünk, de elhatározzuk, hogy odafigyelünk rá. Hogy miért? Elsőre még én sem nagyon tudom megválaszolni ezt a kérdést. Talán egyszerűen csak azt gondoljuk, hogy ez jó, de lehetne jobb, és érezzük benne a potenciált, hogy egyszer majd állandó helyet harcolhat ki magának a playlistünkben. És lám, akkor most pont el is jutottunk oda, ahol éppen tartunk.

Idén szeptemberben jelent meg a minesotai Tiny Moving Parts családi „noodle-core math-rock emo” trió második nagylemeze, Pleasant Living címmel. Hogy levonhatunk-e valamit ebből a vicces stílus-meghatározásból? Természetesen igen, hiszen jól szemlélteti a srácok által preferált zenei vonalat, de ugyanakkor nem szabad azt gondolnunk, hogy itt csak valami öncélú dologról van szó, és egy kívülállónak élvezhetetlen a muzsika, amivel a korong meghallgatásakor találkozik. Már az első LP-n (This Couch is Long & Full of Friendship) sem volt szó erről, és most ráadásul sikerült azt összehozni, hogy a korábban néhol még érezhető döcögés teljesen eltűnt a nótákból, és úgy összeállt minden, mint ahogy azt remélni mertem, de nagy összegben nem fogadtam volna rá. Bár mellettük szól az a tény, hogy már lassan 10 éve együtt zenélnek és a szintén idén kiadott Old Gray-jel közös split is ebbe az irányba mutatott. A Pleasant Living, mint azt a címe is elárulja, az életről szól, arról, hogy a srácok hogy képzelik azt, mit tartanak fontosnak, és hogy nem érdemes azzal foglalkozni, hogy mások mit gondolnak arról, amit mi csinálunk, ha mi így érezzük jól magunkat. (Főleg ha ennek köszönhetően körbeturnézhatjuk az Egyesült Államokat aztán remélhetőleg Europát is.) Ez a hozzáállásuk maximálisan átjön mind a videókból mind pedig a kinyilatkozásaikból, persze a megfelelő alázat sem hiányzik belőlük. Néhol felfedezni még némi nosztalgiázást is, ami huszonévesektől kicsit talán még furcsán hat, de nekem ezzel sincs semmi bajom, mert hát én már gondolhatok könnyes szemekkel a középiskolai éveimre. A legfontosabb dolog a lemezen, hogy a számok témájához mindig sikerül elcsípni a megfelelő hangulatot, és hát ez még a tomboló emo revival tucatszámra alakuló zenekarainak sem mindig jön össze. A dalok nem egytől-egyig slágeresek, de ez a stílus-meghatározás tükrében irreális elvárásnak is mondható, de a nyitó tétel ’Sundress’ rögtön magával is ragad, es ha a lemez a közepe felé le is ülne kicsit egyeseknek, a ’Boxcar’ és ’Spring Fever’ tételek ismét betámadják a hallójáratokat, okosnak mondható zenei megoldásokkal, remek szöveggel, hogy kénytelenek legyünk odafigyelni. A záró ’Van Beers’ trombitával és zongorával megspékelve is méltó lezárása a korongnak. A Pleasant Living egyszerű dolgokon keresztül mutatja be, hogyan kell az élethez hozzáállni, szóval nevessünk együtt azokon, akik nem hiszik el, hogy a turnébusz ülése alól mindig a tele sörösdoboz kerül az ember kezébe, annak ellenére, hogy valószínűleg ebből van a kevesebb. Mindent egybevetve, ez egy remek lemez. Zeneileg egyben van, hangulatos, van mondanivalója, még ha talán nem is világmegváltó, de én hiszek benne. Lehet nem ők hitették el velem, de mindenképpen megerősítettek abban, amit én is gondolok, és ezt az emberek szokták szeretni. Én szere(t)tem! 8/10

VENDÉGKRITIKA

Ha te is kedvet kaptál a kritikaíráshoz, és hasonlóan színvonalas írással hívnád fel egy lemezre a figyelmet, akkor küld el nekünk a munkád az itt megjelölt e-mail címre.