2012. február 27.
Tracklist:
1. Maple Boy
2. Dried Piss
3. Windmill and Watertower
4. Checkmate
5. Department of the Interior
6. Mountaineer
7. Insider (Executive/Amputee)
8. New Brains
9. Permanent
10. Skyscrapers
11. Turn In My Throat
Úgy tűnik a Massachussets államból származó No Trigger be fog állni az egy nagylemez / hat év szisztémához, mert bár 2000-ben alakultak, a február 21-én megjelent Tycoon még mindig csak a második album a sorban. Az debütáló, 2006-ban megjelent, Canyoneer névre keresztelt anyagot anno mindenki szerette, aki a dallamos hardcore punkot legalább egy kicsit is kultiválja. A srácok elkezdték a lemezt komolyan turnéztatni, majd teljesen eltűntek, és már a feloszlásról szóló pletykákkal volt tele az underground sajtó. Szerecsére nem így történt, 2010-ben ismét aktív lett a zenekar, kiadtak egy EP-t, tavaly néhány koncert erejéig átjöttek Európába is, majd nyáron felvették második albumukat, aminek megjelenésére így is fél évet kellett várni.
A Jay Maas (Defeater-gitáros) által producelt album inditó dala, a Maple Boy nem óvatoskodik, minden gondolkodás nélkül az ember arcába lép, kiteszi az irányjelzőt, hogy legalább tudjuk, milyen tempóra számítsunk az elkövetkezendő alig több, mint fél órában. Tom Rheault érdes hangjával felváltva kiabálja ill. énekli véleményét, gondolatait a hallójáratokba, amihez tökéletes a zenei aláfestés – a lemez instrumentális felébe sem lehet belekötni, hiszen azon túl, hogy kivételesen jó dalokat írnak, maximálisan kihasználják a két gitár adta lehetőségeket. Ugyanis míg az egyik gitáros a bonyolultnak éppen nem nevezhető akkordmeneteket játssza, addig a másik ezt tökéletesen kiszinesíti, amihez még az iszonyatosan feszesen ütött dobok is rátesznek egy lapáttal. A második tétel, a Dried Piss az egyik kedvenc dalom a lemezről, jó kis ordibálós hardcore punk, amikor először hallottam, teljesen elkapott a régi Rise Against hangulata, szinte meglepődtem, hogy nem Tim McIlrath kiabálta be az első verzét. A hihetetlen gyorsan, de ennek ellenére óramű pontossággal ütött dobok biztosítják a tempót, majd a rendkívül fülbemászó akkordstruktúra adja a körítést ahhoz, hogy Tom kiordíthassa magából a felgyülemlett, de abszolút egészséges aggressziót. A legnagyobb sláger kétségkívül a Checkmate, ami talán még azt is magával tudja ragadni, aki egyébként nem állhatja ezt a dallamos hardcore punk vonalat, mert a dalban elhangzó riff és díszítő gitárjáték annyira megragad az ember fejében már néhány hallgatás után, hogy napokig nem fogja kiverni a fejedből. A Mountaineer ehhez hasonló, nagyon poposan fogós tétel: már első hallásra olyan hatása volt, hogy bármilyen amerikai tinifilmbe betehetnék, annyira megvan benne a korai New Found Glory utánérzés. A srácok egyedül a New Brains-ben adják valami kicsit lejjebb a tempót, a dal eleje akár egy screamo lemez introjaként is tökéletesen megállná a helyét, de persze itt ilyesmiről szó sincs.
A Tycoon összességében tehát a felesleges energiák lecsapolására tökéletesen alkalmas, amit leginkább nyáron lesz időszerű elővenni, mert a lemez hangulata árasztja magából az erőt és a frissességet. Persze ez nem azt jelenti, hogy addig nem érdemes próbálkozni vele, pont ellenkezőleg, addigra fog tökéletesen beérni. Az album nincs túl bonyolítva, pörgős és feszes témák, pozitív dalok, amik minden lemezen slágerek lennének, de itt egyben megkaphatod az összeset. Ami egy kicsit lefelé ronthatja az összképet, az a már túlságosan sterilre sikerült hangzás, ami így viszonylag megszabott korlátokat állít az elé, hogy legalább néha kitörjön a „dög” a lemezből, hiszen azért ne felejtsük el, ez egy hardcore punk album akar lenni.
8/10
