Nile – At the Gate of Sethu

Aki valaha hallotta Karl Sandersék zenéjét, nagyon jól tudja, hogy mit várhat el tőlük: iszonyatosan magas színvonalon előadott death metalt, sajátos, néhol keleties hangulatú riffekkel, valamint brutális, ép ésszel éppen hogy csak felfogható dobolással. Ehhez adódik hozzá a jellegzetes, egyiptomi mitológiából táplálkozó szövegvilág, na meg néhány kiolvashatatlanul hosszú számcím. Most sincs ez másképp: a 47 perc körüli alkotás minden olyan jegyet felvonultat, amiért szeretni lehet a zenekart. Van azonban egy-két változás. Az első, és egyben legfontosabb, hogy a zenekar érezhetően elmozdult a kerekre csiszolt dalok felől a témahalmozás irányába, pedig ez sosem volt rájuk jellemző. Annak ellenére mondom ezt, hogy eddig is roppant összetett volt minden korongjuk. A különbség a mostani esetében az, hogy míg azokon többszöri hallgatások alkalmával szépen előjött, hogy milyen karakteres szerzeményeik is vannak, sajnos ugyanez az új nóták zöméről nem mondható el. Félreértés ne essék: a jellegzetes Nile ízek épp úgy jelen vannak, mint teszem azt három éve, viszont a lemez élvezetfaktora jóval szerényebb. Egyszerűen sokadszorra is nagyon oda kell figyelni ahhoz, hogy valamibe bele lehessen kapaszkodni. Most persze feltehetitek a kérdést, hogy melyik technikás/brutális extrém metal zenekarnál nem. A válasz egyszerű: azoknál, akiknek a témák egy idő után valódi dalokká állnak össze, még az elsőre hirtelen váltások is egy idő után beugranak, tudni véled, mikor következnek. (Atheist – Unquestionable Presence, ugye hogy ugye?). Mindez eddig nagyon is jól működött, még egy olyan lehengerlő, technikai bravúrokkal teli lemezen is, mint a 2005-ös Annihilation of the Wicked. Most viszont egyszerűen el lehet veszni a részletekben. A legjobb példa rögtön a másodikként elhangzó, The Fiends Who Come to Steal the Magick of the Deceased, ami bár kiváló alapanyagból készült, mégis sokadszorra is olyan érzésem van egyes váltásoknál, mintha egymásután dobálták volna a riffeket. Aztán ott van a Tribunal of the Dead, ami hol bedallamosodik, hol eszméletlenül kaotikussá válik, szinte minden logikát nélkülözve.

A másik fontos változás az énekhangban fedezhető fel: a mélyebb hörgés ezúttal egy felsőbb tartományba tolódott el, ami helyenként szabályosan Max Cavalera, a klasszikus Sepulturában nyújtott teljesítményére emlékeztet. Ez különben egyáltalán nem rossz, hamar hozzászokik még az Amongst… pólós ősfan füle is. Mégis: valami hiányzik ezúttal. A lemeznek vannak nagy pillanatai, sőt a legtöbb téma iszonyatosan el lett találva, viszont mint dalszerzők ezúttal nem tudtak felnőni saját zsenialitásukhoz. Ettől függetlenül egyáltalán nem élvezhetetlen az At the Gate of Sethu, csak annak fényében csalódás, hogy akár az év legjobb death metal lemeze is lehetett volna. Így viszont csupán a profi, ám kissé lélektelen Nuclear Blasts produkciók sorát sikerült gyarapítania a Nile-nak, a  megtisztelő címre pedig, így félidő tájt, továbbra is a Gojira, a Dying Fetus a Cannibal Corpse és a Hour of Penance pályázhat. 6/10