Nightrage – Insidious

Tracklist:

01. So Far Away (intro)
02. Delirium Of The Fallen
03. Insidious
04. Wrapped In Deceitful Dreams
05. Hate Turns Black
06. Sham Piety
07. Cloaked In Wolf Skin
08. This World Is Coming To An End
09. Utmost End Of Pain
10. Poignant Memories
11. Hush Of Night
12. Poisoned Pawn
13. Solar Eclipse (prelude)
14. Solar Corona
15. Emblem Of Light (outro)

Hossz: 53:05

Megjelenés: 2011. szeptember 26.

Kiadó: Lifeforce Records

Webcím: Ugrás a weboldalra

Napjainkra a Nightrage már lényegesen többre hivatott, mint a megalakulásukkor, vagy akár csak pár évvel ezelőtt bárki gondolta volna. Legalábbis azok számára biztosan nagy esemény egy ilyen lemez megjelenése, akiknél a svédacél nem merül ki az In Flames vagy a Dark Tranquillity klasszikus és kurrens produkcióiban. Persze ahhoz, hogy a Nightrage kiemelt szerephez jusson, nem volt elegendő sorozatban átlagon felüli teljesítményt nyújtani, merthogy kellett a The Duskfall búcsúja, a Dimension Zero és a Mors Principium Est hibernálása, valamint az, hogy a The Absence tavaly kihagyta a hatalmas ziccert. Mariosék nagy valószínűség szerint nem roppantak össze a felelősség súlya alatt (már ha érezték egyáltalán), mindenesetre emberesen megtöltötték az Insidioust, tartalommal és vendégekkel egyaránt...

…ahol a vendégek közül ketten nem lehetnek teljesen ismeretlenek a banda hívei számára, hiszen a másik alapító tag Gus G. mellett a dallamos death metal egyik ikonikus alakja, Tomas “Tompa” Lindberg is a Nightrage sorait erősítette korábban két teljes lemezen keresztül, a feladat pedig ezúttal sem volt más, mint húzni a csonttaposók alá valót. Ugyanis ebben a közegben már réges-rég nem arról van szó, hogy ki-mennyire tud aktuális lenni a haladást szem előtt tartva, ezeket a köröket az ezredforduló körül/után számtalanszor lefutottuk (pláne, hogy a Nightrage is megvívta saját harcát az A New Disease Is Born képében), így ez elvárás sem lehet. Egészen pontosan azért nem, mert a kilencvenes években támasztott alapvető stílusbeli követelmények szemmel láthatóan nem bírnak el többet a jelenkor szellemiségéből, viszont egy pillanatig se gondoljuk, hogy annyira hálás és könnyű feladat a tradíciókra támaszkodni. Mindazonáltal nem lehet vitatéma, hogy az ilyen bandákra szükség van és szükség lesz a továbbiakban, még ha az Insidious több sebből is vérzik.

A rövid intro után berobbanó Delirium Of The Fallen azon nyomban megadja a választ arra, miért van helye a Nightrage-nek a felsőbb ligában: tekintélyt parancsoló vezérdallamai olyan lendülettel rontanak ránk, amilyenen manapság hármasával osztoznak a melodeath csapatok. Emellett nagy öröm visszahallani a már korábban (pl.: a Spiritual Impulse-ban) is felbukkanó fifikásabb futamokat, és nem hiába – sokan Gus G. kiválásával magyarázták a 2007-es váltást, de Marios Iliopoulos szintén remek gitáros, talán karakteresebb is egykori társánál, ettől függetlenül a vendégszólók nagyon jól esnek a fülnek. Marios vitathatatlan tehetségét a régisulis thrashelés és a csontdallamok összegyúrása mellett a kapásból felismerhető stílusa támasztja alá, de a banda többi tagját sem érheti rossz szó, mert a ritmusszekció minden eddiginél kreatívabban dolgozik a metsző gitárok alá, és a második ‘rage albumánál tartó Antony Hämäläinen is kellő erővel üvölti fel sorait. A címadó kíméletlenül összeroppant mindenkit, aki esetleg az újkori In Flames anyagokkal, vagy a második hullámos metalcore-on keresztül csöppent a miliőbe, és Tompa rásegítései csak fokozzák az élményt.

A Wrapped In Deceitful Dreams és a Hate Turns Black egy árnyalatnyival emelkedettebb hangvétellel száguldanak az album közepe felé, ráadásul utóbbinak a banda helyében nagyon sürgősen bérelnék helyet a setlistet alkotó számok között. Úgy tűnik egy ideig minden rendben van, aztán a “második félidőben” rendszerint elkalandozik a figyelmem, hiába támogatják módszeresen akusztikus betétekkel és tiszta énekes részekkel a vaskos középtempókat, nem áll össze egy lebilincselő egésszé. Még akkor sem, ha a srácok azért a következőkben is relatíve sűrűn felpörögnek, viszont mentőövként szolgálhat az Utmost End Of Pain és a Hush Of Night megnyugvó verzéivel a többi szinten felüli, de teljesen közömbös szerzemény között, és akkor a felesleges intro-prelude-outro hármasról még nem is beszéltünk. Valószínűleg Tom S. Englund sem volt vele tisztában – mikor a Solar Coronat énekelte fel -, hogy egy olyan befejezéshez asszisztál, ami után keserű a szájíz. Mindent összevetve: a két évvel ezelőtti Wearing A Martyr’s Crown nem csak fogósabb, hanem jóval összeszedettebb és egységesebb is volt, ezért csak reménykedni lehet, hogy a továbbiakban egyáltalán nem fog kiütközni egy lemezükön sem, miként tudtak helyet szorítani a meghívottaknak.

Továbbra is nagyon szimpatikus társulat a Nightrage, de nálam az old school vonalukon még mindig adósok egy (közel) hibátlan albummal, persze akkor is szerethetőek lesznek, amennyiben ilyen vagy ehhez hasonló színvonalú dalcsokrokkal jelentkeznek a jövőben, mert egyáltalán nem lett gyenge album az Insidious, csak nálam a pohár most félig üres. Mindezt pedig azért sajnálnám és sajnálom most nagyon, mert több van a csapatban, és több volt ebben az albumban is.

7/10