Nightrage – A New Disease Is Born

Tracklist:

01. Spiral (4:39)
02. Reconcile (4:25)
03. Death-Like Silence (4:36)
04. A Condemned Club (3:45)
05. Scars of the Past (3:39)
06. De-Fame (2:52)
07. Scathing (4:36)
08. Surge of Pity (4:12)
09. Encircle (3:34)
10. Drone (3:23)
11. Spiritual Impulse (3:33)
12. A New Disease Is Born (instrumental) (2:58)

Hossz: 46:09

Kiadó: Lifeforce Records

Webcím: Ugrás a weboldalra

“Mit nekem Te zordon svéd metalnak Slaughter Of The Soul-jai!” – futott át az agyamon eme perverz hasonlat az első meghallgatás után. A Nightrage a bigott svéd (death) metal rajongók egyik utolsó biztos bástyája, ami a hagyományőrzést illeti; ebben Tompa (ex-At The Gates, ex-The Crown, The Great Deceiver) jelenléte oroszlánszerepet játszott, hiszen ez az ősemberre emlékeztető csupaszív ordító/károgó/morgógép az egyik legnagyobb bálványa a tukatuka tempók híveinek.

Azonban tavaly átformálódott a zenekar felállása, Tompa és Gus G. gitáros odébbált, helyükre Jimmie Stirell, egy eddig jobbára ismeretlen énekes, valamint egy sessionzenész, Pierre Lysell érkezett; azonban ez nem volt elég a Century Media-nak, és két sikeres lemez után ejtette a gárdát. Ezt követően a német Lifeforce vette szárnyai alá a bandát (mint azt korábban tette a Raunchyval is, példának okáért), és utólag visszagondolva, miért is reménykedtem abban, hogy az eddigi vonalat fogja képviselni a zenekar? Hiszen a kiadó nem éppen az old-school lemezeiről híres, másrészt a zenekar kiállása is modernizálódott… Minden tekintetben.

Kettős érzelmeim támadtak a koronggal kapcsolatban; egyrészt az irányvonal “korszerűsödött”, hozzávetőleg talán a Clayman – Reroute To Remain korszakra hajazó In Flames témákkal akadunk szembe az eddig megszokott agresszívebb kompozíciókkal szemben. Mondanom sem kell, olyan körítéssel, hogy az 2007-ben is eladható legyen; gondolok itt a dallamos énektémákra, amik elsőre beégnek a tudatodba, és amelyeket Jimmie hibátlanul hoz, hangja azonban nem túl egyedi, és nem is hoz lázba kellőképp. De azt is be kell vallanom, hogy rég vártam egy ilyen lemezre; ezen dallamos death kategóriában rég született említésreméltó mű, ez sem tartozik hozzájuk, de kétségtelenül közel áll hozzá.

A 11 tétel nagyrésze mind-mind emlékezetes és szinten felüli; a nyitó Spiral in medias res berobbanása, valamint emelkedett refrénje és a dal végén hallható groovy téma a korong legerősebb és legagresszívebb dalát eredményezi. A Reconcile vastag középtempókra épül, domináns ikergitárokkal és változatos verzékkel, kórusokkal felvértezve, míg a Death-Like Silence egy megvadult bivalyra emlékeztető tempót diktál; emelkedett (azonban semmi újdonságot nem mutató) riffparádé, kellemes gitármelódiákkal a refrénben; az azonban külön izgalmat szolgáltat, hogy a dal utolsó negyedében egy tématranszformációból betör egy dallamos énektéma, kell az ilyen meglepetés!

Ezt követően már teljesen lelassulnak középtempóra, vagy alá; itt érvényesül főleg az In Flames hozománya, az A Condemned Clubban végig szól egy akusztikus gitár is, de persze háttérbe szorítva, ettől függetlenül ismét egy érzelemdús refrént kapunk. S ha már az érzelmeknél tartunk; a refrének igyekeznek kompenálni a gitártémák erejét. Hogy miért mondom ezt? Gus G. temperamentumos játékához, ízes szólóihoz képest az gitárjátékról alkotott összkép kissé mechanikus és lélektelen, de megőrizte erejét, többnyire a dallamvilág karaktere miatt. Minden egyes hang precízen megszólal, de… hiányzik Gus játéka és kész.

A Scars Of The Pastban semmire sincs kifogásom, egyértelműen klipesélyes, nagyívű témák váltogatják egymást akusztikus lassításokkal, ezek nélkül a dal simán elfért volna a Claymanen; külön kedvencem a neoklasszikus dallamokból álló, technikás (és szélvészgyors) rész, ami üdítően hat a sok svéd dallam között. Jóbol is megárt a sok, hehe. Újfent nagyívű dallamokkal, és keretes szerkezettel operál a De-Fame, azonban itt sem érzem a dögös megszólalást; túl feszes, túl gátlásos egy Nightragenek. Ettől függetlenül hatalmas dal, mint a begyorsuló Scathing, amiben végre ismét hallhatunk gyors témákat versenyre kelni a svéd dallamokkal.

A primitív, ugyanakkor hatásos groovyval nyitó Surge Of Pity újfent akusztikus témákba fullad, de visszatér erőközeli pályákra, az Encircle szintén folytatja a hagyományokat döngölés téren; utóbbi dalokon a figyelmem már kissé lankad, a verzékben hiába hangzanak fel jó gitártémák, monotonitásba fulladnak, de a refrén és az alatta hallható technikás virga kárpótol minden téren. A Drone címével ellentétben nem egy Earth-utánérzés, pusztító témákkal indít, de ismét visszamegyünk középtempóra, és ott hasítunk parádés dallammal a refrénben.

A Spiritual Impulse fifikás nyitánya és agyas kompozíciója új vért ereszt hallójárataimba, az utóbbi három dal felvonultat emlékezetes momentumokat, de dalként nem teljes biztonsággal állnak két lábon; itt azonban hallhatjuk a korong legjobb riffjét, ami pont annyira korszerűsített, amennyire retrospektív; és igen! Gyors tempón haladunk (többnyire), ez a dal áll a legközelebb az előző dolgokhoz, bár ezen kijelentés főleg mentalitásban igazodik be. A lezárás pedig az akusztikus és instrumentális A New Disease Is Born cím alatt történik, de akármennyire hangulatos, egy-két változatosabb fogással tarkíthatták volna az összképet, pl. ha a beavatott olvasó visszaemlékszik, a Whoracle címadóján mennyit emeltek a dobok és a női énekfoszlányok! És így három perc sok ebből, gitárszóló ide vagy oda.

A hangzás pont annyira kellemes, mint amennyire dinamikus; Jacob Hansen (HSB, Raunchy, Fear My Thoughts) eddig sem adott ki fércmunkát. Összességében ez egy jó album, ami pótolt egy űrt a jelen-“core” zenéi között; vallom, hogy kellett egy ilyen lemez, az azonban beleköthető, hogy pont a Nightrage legénységétől vártam-e egy ilyen húzást. A rajongókat biztosan megosztja majd, ez pont egy olyan anyag, amit vagy szeretsz, vagy utálsz. A korong mindent összevetve számomra kellemes hallgatnivalónak bizonyult, amiben mindenki képes fogódzókra lelni, de Hölgyeim és Uraim; mostmár bizonyos, hogy utolsó reményünket Dimension Zeronak hívják.

8,5/10.