A szépség és a szörnyeteg: Night Verses – Into the Vanishing Light

Kétség sem férhet hozzá, hogy 2013 egyik kimagaslóan legjobb lemeze volt a Night Verses nagylemezes bemutatkozása: a zenekar egy progresszív- és alternatív rock/metalzenei felhangokkal operáló, fillermentes poszt-hardcore anyaggal tette le a névjegyét. A mondhatni tökéletes EP után egyből nem adta lejjebb a szintet a zseniális hangú Douglas Robinson által vezetett csapat, így mindenképpen kérdés volt, hogy vajon sikerül-e nekik tartani a szintet a Lift Your Existence után. Nos, már most le kell szögeznünk: az Into the Vanishing Light is egy elképesztő lemez lett, csak más direkció felé haladva.

A 2010-es évek egyik legjobb debütáló kislemeze, az Out of the Sky és a 2013-as év lemeze jelölt Lift Your Existence után igencsak fel volt adva a lecke az új Night Verses-albumnak. A várakozás felfokozott volt, és igazán nagy kérdőjel volt az is – ahogy a bevezetőben már említettük -, hogy mennyire tudja megismételni azt a minőséget a poszt-hardcore-zenekar, ami a Lift Your Existence-t naggyá tette, illetve milyen úton fognak továbbhaladni. Nos, az Into the Vanishing Light egy teljesen újszerű élmény nyújt, mint a debüt: egy sötétebb tónusú, textúrákat központosító ösvényre terelődött a Night Verses, amiben fontos szerepet játszik az elektronikai programozás sokszínűsége, a különböző „művészi zajforrások”, Deftonest idéző shoegazes elszállások, amik olyan hangulatot kölcsönöznek, mintha az űrben lebegnél. Ez a kísérletezés egy nagyon sokszínű és rendkívül eklektikus dalcsokrot eredményezett, az embernek olyan érzése van, mintha egy alternatív metallal kacérkodó zenekar hallotta volna az utolsó Thursday-lemezt, az egész atmoszferikus poszt-hardcore tálalásról könnyen a No Devolución juthat az ember eszébe (nekem legalábbis kísértetisesen hasonlított ez a váltás ahhoz, amit a Common Existence után a Thursday meglépett). Viszont már most fontos észrevennünk, hogy a dalok rövidebbek lettek, a csapatnál elindult a letisztulás folyamata, viszont a komplexitásukból semmit sem vesztettek.

Az Into the Vanishing Light az a lemez, amely mintha mérnöki pontossággal készült volna: élénk részletgazdagsággal elevenednek meg a dalok, amiben Ross Robinsonnak óriási szerepe volt, bár egy Glassjaw-t és At the Drive-Int is magába foglaló poszt-hardcore produceri múlttal ez nem meglepő. Talán az ő személye miatt is lett az Into the Vanishing Light a végletek korongja: míg a Lift your Existence-t megidéző “A Dialogue In Cataplexy” robbanó gitártémái ledobják az atombombát egy olyan felszabaduló energiával, ami 2016 egyik csúcspontja, addig a „Drift” inkább olyan, mintha a The Cure 30 évvel később alakul meg poszt-hardcore zenekarként. Éteri atmoszféra, visszavett tempó és a banda történetének legelszállósabb pillanata. Mindegyik dalnak megvan a saját egyedi impulzusa, a záró „Phoenix III: Into the Vanishing Light” pl. teljesen progresszív irányba csap át, különösen kisarkítva azt, hogy ezen az anyagon micsoda dobtémák vannak, Aric Improta pedig újfent parádézik, miközben Reilly Herrera is óriásit megy a bőgővel. A Night Verses egyszerűen képtelen fillereket írni, a tételek mélysége túlságosan jelentős ahhoz, hogy csak úgy áttekerjünk rajtuk, ha másért nem, akkor Douglas Robinson világbajnok vokálteljesítménye és a műfajhoz tökéletesen illő orgánuma miatt hallgatjuk meg a dalokat (a teljesítménye tényleg akkora, hogy önmagában tudna egy közepes lemezt jóvá varázsolni). Egyszerűen ott van a stílusgyakorlatában mindenki, aki miatt a 2000-es években élvezni lehetett a poszt-hardcore-t (Jeffrey Moreira, Geoff Rickly, Daryl Palumbo és még sorolhatnánk), egyszerre érzékeny és pusztító. A Night Verses amúgy is nagyon fogós dalokat ír, de Douglas az, aki egy fogós és amúgy is kiváló számból is olyan slágert képes kihozni a témáival, hogy csak pillázunk, elég csak az olyan tételekre gondolni az albumról, mint az egész anyag sarokpontjaiból már a felütéskor leltárt mutató „The Future As History: I Love You Dead”, az óriási refrénnel operáló „Faceless Youth” vagy a „Connecting Hexes” – mindegyik dal más módon fogja meg a hallgatót, de Douglas mindenhol közös pont. Ráadásul annak ellenére fennmarad a kohézió az anyagon, hogy tényleg hullámzik a különböző zenei megnyilvánulások között a korong, és nagyon jól is áll neki. Elég csak a Tool átvezetőit, építkezéseit megidéző „Vantablack” és „Panic and Pull Your Heart Out” kettősre vagy a shoegaze-es, nagyon sötéten vibráló „Strange Graves”-re gondolni, ezek a fókuszpontok miatt is érzem a végletek lemezének az anyagot. Egyszerűen nincsen filler, mindegyik dal más, fantasztikus. Tényleg a szépség és a szörnyeteg elevenedik meg rajta.

Már az első EP-től fogva felállva ünnepli a sajtó a Night Verses-t, és teljes mértékkel megérdemlik. A felfoghatatlan leginkább az körülöttük, hogy milyen lassan növekszik a rajongótáboruk, és ez mennyire nem érdekli őket, egyszerűen csak játszanak. Kicsit ilyen színtéren belüli kortárs kultzenekarrá kezdik kinőni magukat (vagy lehet, már azok is). Az Into the Vanishing Light pontosan megmutatja, hogy hogyan is kell minőségi poszt-hardcore-t játszani, megvan benne az erő, a kísérletezés, az atmoszféra, az érzelmek, a tételek mélysége, és ne felejtsük el Douglas Robinsont sem, aki nélkül a Night Verses nem lenne egy majdnem teljesen hibátlan zenekar. A Night Verses újra bejelentkezett az év albuma címért. Gratulálunk. 9/10