2011. november 22.
Tracklist:
1. This Means War
2. Bottoms Up
3. When We Stand Together
4. Midnight Queen
5. Gotta Get Me Some
6. Lullaby
7. Kiss It Goodbye
8. Trying Not To Love You
9. Holding On To Heaven
10. Everything I Wanna Do
11. Don't Ever Let It End
A Nickelbacket mértékadó körökben nagyon nem szokás szeretni, és akkor még finoman fogalmaztam, hiszen az érzelgős rockzene non plus ultrájának aktuális kiadványai eddig kivétel nélkül birtokba vették a slágerlistákat, rádiókat és egyéb médiumokat, ami a gyakorlatban 50 millió eladott lemezt jelent. Ez persze önmagában nem lehet indok valami elutasítására, a hitelességnek azonban biztos, hogy nem tesz jót – a kanadai bandánál nagyságrendekkel népszerűtlenebb formációk esetében sem releváns ez a faktor. Ugyanakkor egyvalamit látni kell: trendek jönnek-mennek, de Chad Kroegerék népszerűsége töretlen, azaz nem befolyásolják tiszavirág életű divatirányzatok vagy hasonló hangzásvilágot megcélzó „trónkövetelők”, ez pedig minimum elgondolkodtató.
Az elmúlt évek során a hirtelen keletkezett fogyasztói többletet lefölözni vágyó zeneipar Nickelback-klónok egész hadát szabadította a világra (Theory of a Deadman; Hinder; Default stb.), akik közül ugyanakkor egy zenekar sem volt képes olyan szintű eladásokat produkálni, mint kanadai barátaink. Persze azon a szinten, ahol hasonló kaliberű produkciók versenyeznek, nem feltétlenül szükséges szaggatni az istrángot, hiszen a közönség kedvező esetben a rutinszerű, bélgázzal feltöltött lemezeket is maximálisan abszorbeálja (főleg az óceán túlsó oldalán). Nyilván láttunk már ennek ellenkezőjére is példát, azonban a pop zenekarokra jellemző munkamorál a tapasztalat szerint ilyen sikerességi index mellett 90%-os biztonsággal elegendőnek bizonyul. Hogy miről is van szó? Adj ki nagyjából 2-3 évente egy lemezt, amin van maximum ugyanennyi potenciális sláger, amit majd úgyis hülyére nyomatnak mindenféle csatornán keresztül, a többi tétel pedig mehet a levesbe – kit érdekel, ha a 2000-es években csak a The Beatles címke szerepelt többször az amerikai üzletekben vásárolt hanghordozókon?
Minderre a magyarázat szerintem ott keresendő, ahol például az idei Seether lemez is elbukott; nevezetesen: a dallamvilágnál. Akárhogy is nézzük, Chad Kroeger hangja akkor is kellemesen hatna azok számára, akik hajlamosak a hard rock túlzásokat felsorakoztató korongok túlfogyasztására, ha éppen a vízkövesedő mosógépéről énekelne pár sort. Márpedig, amennyiben elfogadjuk ezt a hipotézist, akkor abból egyenesen következik, hogy a hetedik Nickelback nagylemez is ugyanarra a sorsra jut, mint elődei, hiszen nem nagyon lehet róla többet elmondani, mint hogy egy újabb soralbum, ami egyetlen másodpercében sem tér el attól, ami eddig is jellemezte őket. Taktusról taktusra a már unásig ismert témák sorakoznak az egyes szerzeményekben, persze ha kellően finom egy sütemény, akkor nem probléma, hogy előtte már indokolatlan horribilis mennyiséget fogyasztottál belőle – ugyanúgy ízlik az újabb szelet nyalánkság. Ezzel nyilván ők is tisztában vannak, éppen ezért olyannyira nem változtattak a bevált recepten, hogy példának okáért az első három dal ezúttal is úgy került kiválasztásra, hogy a harmadikként érkező rádiós dalt két lendületesebb nóta előzze meg. Mondjuk a nyitó This Means War tényleg jó kis autós zene – amihez a bugyinedvesítés mellett valóban értenek, az ilyen jellegű dalok írása -, kár, hogy ezekből lemezenként legfeljebb kettő darab van (a másik ezúttal a Midnight Queen). Ami a slágereket illeti, a When We Stand Together klipje alig két hét leforgása alatt másfélmilliós nézettséget generált a youtube-on (nem tudom megfejteni, hogy miért, de első hallgatás után bent ragadt a fejemben); az aktuális szívszaggató dal szerepében tetszelgő Lullaby biztos nagy siker lesz, ahogy szerintem a Trying Not to Love You is kislemez esélyes. A többi a maradék, amelyek között található nem rossz (Don’t Ever Let It End), unalmas (Gotta Get Me Some) és kifejezetten rossz (Kiss It Goodbye) is. Az egyetlen dolog, amire kicsit felkaptam a fejemet, az a felcsendülő Failure téma (Stuck On You) az Everything I Wanna Do-ban – persze nemrég a Paramore egyenesen feldogozta az említett dalt, így viszont már nem is olyan kellemes a meglepetés.
Ugyan az áttörést jelentő Silver Side Up óta – szerintem – nem adtak ki az elejétől a végéig jó lemezt, nem hiszem, hogy komoly hátrányuk származna az önismétlésből. Főleg, hogy a Shinedown vagy mondjuk az Adelitas Way kivételével nem is nagyon tudnék olyan rádió rockot játszó produkciót mondani, akik egyértelműen jobbak lennének a Nickelbacknél. Tehát fogyassza mindenki egészséggel!
6/10
