Neurosis – Honor Found In Decay

Az oldalon méltatlanul keveset emlegetett Neurosis megkerülhetetlen azok számára, akik azt merik állítani, hogy ismerik akár a huszonegyedik század, akár a (nyolcvanas és) kilencvenes évek metál undergroundját. A metal/hardcore-nak az 1992-es Souls at Zeron megkezdett lassításával egy sokak által követett irányt mutattak, ami hamar a post-metal műfajjá szilárdult, majd a kilencvenes években megjelent négy lemezükkel elmentek a konzervatívan értelmezett rockzene határáig, kitolták azt, új végeket építettek. A 2001-es A Sun That Never Setsszel kezdődően viszont mintha fokozatosan húzódnának vissza a zene széléről, és ezen az úton egy nagy lépés az Honor Found In Decay.

A megelőző, 2007-es Given To The Rising hagyhatott különböző okokból kényelmetlen utóízt a szájakban, viszont a hangzásra és a súlyosságra nehezen lehetett szót emelni. Ugyan messze volt a Times Of Grace apokaliptikus hangzásától, komorságától és nehézségétől, de nem kiáltott bokasúly után. Ezek után kissé vékonyan, leginkább talán korosan szólal meg az új album, ami abból a szempontból meglepő, hogy a már több mint tíz éve tartó házasság a felvételeket irányító Steve Albinivel és a keverésért felelős John Goldennel nem szakadt meg. Ha viszont megnézzük a tagok munkásságát a két lemez közti időszakból, találhatunk indokokat. Scott Kelly és Steve Von Till is a folk és a country körül mozgó produkciókon dolgozott (amelyek egyik csúcsterméke a közös, Townes Van Zandt előtt tisztelgő lemez), és hiába van szó a Neurosis esetében más műfajról, az ide kapcsolódó hatások meg-megjelennek a hangzás mellett később a zenei megoldásokban is (pl. folkosabb dallamok, egyszerűbb szerkezetek).  Addig is a lemez a zenekartól megszokott lassú, borongós hangulatban indít, és hamar kiszúrja a fül a hangzás másik sajátosságát, hogy Noah Landis billentyűs/hangszobrász munkája a korábbi lemezekhez képest több hangsúlyt kapott, gyakorlatilag minden számban tetten érhető, egyiket-másikat határozottan felértékelve (azért az állandó jelenlét itt-ott filléres megoldásokat is hoz, pl. épp a lemezt indító We All Rage In Blood végén lévő kiállásnál). És nagyjából ennyi időt hagy a lemez foglalkozni azzal, ami szól, utána már nem lehet függetleníteni attól, amit megjelenít.

A Neurosis lemezeire (legalábbis a lassúakra) is igaz a közhelyessé váló intelem, hogy mivel nehéz anyag, többször kell meghallgatni, hogy egészében be tudd fogadni, viszont ha ez megtörtént, lehetetlen, de legalábbis értelmetlen aláfestésként hallgatni őket, egyszerűen bekebelez a zene, és uralkodik gondolaton, érzéken. Ez vonatkozik az Honor Found In Decayre is, az indításnál talán az indokoltnál erősebben is. A lemez egyik, ha nem a zenei csúcs- és hangulati mélypontja rögtön a második számnál, az At The Wellnél elérkezik, ami után a My Heart For Deliverance kissé megtöri a lemez ívét mindkét (ti. zenei és hangulati) síkon, és utána lényegében újra kezdődik ott, ahol azelőtt megérkezett a harmadik szám. A hosszú kitérő után visszatér minden a „megszokott” és elvárható kerékvágásba: a színek, a kontrasztok eltűnnek, megérkezik a por, a keserűség, az erek zúgása, az ösztönös erő. És mindez bő fél órát gyakorlatilag kivesz a valóságban töltött időből, a Raise The Dawn végén megszólaló hegedű minták alatt érkezel csak vissza a tényleges térbe. És hiába hangzott már el szinte minden a Neurosis korábbi lemezein (amik hiába állnak sokkal biztosabb lábakon a rock/metál történelem nagyjai közt mint az Honor Found In Decay), bármennyire is vált standarddá a zenekartól ez a fajta elnyújtott katarzis, ez minden kotnyeleskedésre okot adó aprósága ellenére is csúcsteljesítménnyé teszi az albumot.

8/10