Neptune – Acts Of Supremacy

A melodikus death metal lemezek közül már csak azokat nem hajítom ki 10 perc után fásult sóhajjal a lejátszóból, amelyek egy-egy nagyon jól megírt, fogós dallamnak, vagy pár jól elhelyezett ötletnek köszönhetően képesek ideig-óráig lekötni, míg valami tartalmasabb hallgatnivaló után nem nézek. Az olasz Neptune sem fogja hűvös, tiszta forrásvízként felfrissíteni a teljes unalomba temetődött irányzatot; mivel helyenként igen szemtelen módon másolják egyes ma nagynak számító nevek zenéjét, s így máris nehéz alázattal közelíteni a kiadványhoz; másrészt a dallamaik sem valami eget rengetően jók, bár számtalan rosszabbat, laposabbat is hallottam már.

Az ezredforduló környékén alakultak Veronában, s az Acts Of Supremacy-vel bezárólag eddig három CD-t jelentettek meg; 2002-ben a Synthbreed demót, majd 2004-ben magánkiadásban egy teljes lemeznyi anyagot, a Perfection and Failure-t, melyet a banda szintén demóként jegyez, azonban egy-két helyen (valószínűleg tévesen) nagylemezként tartanak számon.
Zeneileg a jól ismert, At The Gates, Soilwork, s persze In Flames témák újrahasznosításának szégyenfoltjait lemoshatatlanul magán viselő modernizált melodikus death metalt kapunk az arcunkba, a két utóbbira jellemző tiszta refrénekkel vegyítve. A baj ott gyökerezik, hogy sehol egy önálló gondolat árnyéka, sehol egy ötletes megoldás, amitől kicsit "Neptune-íze" lenne a dolognak, amit hallunk, annak minden pillanata nagyjából korrekten összerakott utánzás. A tempósabb (egyébként húzós) reszelések mind-mind az At The Gates védjegyeket hordozzák magukon, a refrénekhez a Soilwork kikukázott ötleteit guberálták össze; a modernebb szaggatások, valamint a kevéske elektronikus, sampleres betét alkalmazási módját pedig az In Flames dalszerzési metódusaiból lesték el. De akár a szintén olasz Disarmonia Mundi nevével is előhozakodhatnék, kiknek mindenese, a polihisztor Ettore Rigotti működött közre producerként az Acts Of Supremacy-n. Mattia Nidini acsarkodó hangja is valahol Anders Friden és Mr. Tompa Lindberg között helyezkedik el, a tiszta melódiák meg néhol eléggé emlékeztetnek Björn Stridre, aki ugye a Disarmonia Mundiban is énekel az anyabandája mellett.
Az összes dal, bár tisztességgel össze van érlelve; a helyenként nem is rossz szólók, s a professzionális hangzás ellenére is híján van az ötleteknek, túlságosan egyértelműen viseli magán az említett csapatok munkásságának billogját, s mint említettem, akadnak durván szembeötlő nyúlások is. Így nem látom értelmét a részletekbe menő ecsetelésnek, hisz a stílus követelményeinek maximálisan eleget tesznek, ám a spiritusz hiányzik, és ez így kevés az üdvösséghez. A jobb dalok közé tartozik a Gearsoul Supremacy és a Machinegun Revolution, s bár rajtuk kívül is akad egy-két élvezetes pillanat, de pár hallgatás után ennyiben ki is fullad a produkció. Sajnos, teszem hozzá.

6 / 10

Forgalmazza a Lethal Conflict.
http://www.myspace.com/neptunedeath