Neonszínű aszteroidák – Pupil Slicer: Blossom

2021 egyik legerősebb bemutatkozása volt köthető az angol Pupil Slicer nevéhez, a Mirrors című debütlemezük pedig nem kevés év végi toplistára került fel akkor, köztük a mi egyik szerkesztői szedetünk dobogós helyére is. Nem is véletlen: a kaotikus, zajos, disszonáns mathcore-cucc kendőzetlenül mutatta be egy depressziótól szenvedő, nyíltan autista transz személy mindennapos küzdelmeit a londoni betondzsungel “ölelésében”. Ő nem más, mint Kate Davies, a zenekar énekese/gitárosa, a formáció mastermindja, aki egy alapvetően sokszor kirekesztő világban próbálja meg a zenéjén keresztül kifejezni az érzelmeit. Ez pedig igen jól megy neki, így a Mirrors megjelenése után nem is tétlenkedtek, szinte azonnal bele is kezdtek a második lemez munkálataiba, amit minden tekintetben jobbá akartak tenni a zseniális első szárnypróbálgatásnál (mit próbálgatás, konkrét vadászrepülés). Hogy ez sikerült-e, megpróbáljuk megfejteni ebben az írásban, az viszont már egészen biztosan borítékolható, hogy a Blossom szinte teljes mértékben felülírta az elődje által állított szabályokat és határvonalakat.

Az új anyagot hallva már az intróként funkcionáló Glaring Dark of Night bemutatja a frissen az eszköztárba emelt egyik legfontosabb elemet: a baljós hangulatú, mégis tudatosan építkező szintit. Amit aztán a Momentary Actuality poszt-blackes témái és Kate tudatosan autotune-olt tiszta vokálja fejelnek ketté. A leírtak ellenére meglepően jól működik, ugyanakkor másképp hat az érzékszervekre, mint mondjuk a Mirrors, ami ilyenkorra már kétszer letépte a fejünket és beleokádott a helyére. Igazából ez is az a pont, ahol teljesen el is lehet(ne) választani egymástól a két anyagot, mert míg a debüt egyik legnagyobb erénye volt a Converge és a The Dillinger Escape Plan előtti kompromisszummentes főhajtás, addig igazából a legnagyobb hátránya is: nyers volt, erőszakos, de nem állt bele bátran a stílusok közti lavírozásba. Ezzel szemben a Blossom szemérmetlenül alkalmazza a nomen est omen íratlan szabályát és kivirul, kivirágzik, megnyílik – persze csak amolyan metalosan. Ha mondjuk színekkel kéne bemutatnom a két anyag közti különbséget, akkor azt mondanám, hogy a szürkés, fakó árnyalatok állnak szemben a mindenféle neon tónusokkal.

Az már biztos, hogy az esélytelenek nyugalmával íródott második felvonás jóval szélesebb palettából dolgozik. A legnagyobb hatással az anyagra a trió közös szerelembandái közül a Deafheaven volt, ennek ellenére a poszt-hardcore, poszt-metal és shoegaze elemek térnyerése folytán inkább emlékeztet pálya- (és esetenként turné-) társaik, a Rolo Tomassi vagy épp a Svalbard munkásságára. Nagy különbség még a felmenőjével szemben, hogy a Blossom egy amolyan horror/kozmikus sci-fi jegyeket felsorakoztató koncepciós lemez. Legalábbis ezt írja a press, amúgy kb. ha nem lenne jól körvonalazható az elektronikus és “túldigitalizált” manőverek használata, akkor meg nem mondanám ezt. Oké, a Creating the Devil in Our Image mondjuk pont alátámasztja ezt egy földöntúli faj mindent leigázó erejével, amiből még az a pofátlanul beleerőszakolt szaftos slap bass sem tud kilógni. Szóval ja, ez ilyen kendőzetlenül nerd cucc, olyan arcoktól, akik miután leviszik a hajadat a fellépéseiken, a takaróerődjükbe visszakuckózva tolják tovább a Zeldát.

Talán a masszív hosszúságú The Song at Creation’s End mutatja be legjobban a lemez struktúráját, azon belül is az erősségeit: szélsebes kétlábdobos atmoszférateremtés, poszt-mindenféle levegővételek és a Mirrorsból kölcsönzött, nyers agyradír. A végére biggyesztett, zongorával kísért pityergés pedig egészen furcsa módon torokszorító eredményt ér el. Az ezt követő No Temple-t is fel lehetne hozni a pozitív példák táborában, talán ez a trekk hasonlít leginkább a debüt felhozatalára, és itt tudatosulhat bennünk először, hogy

a Blossom tulajdonképpen nem elhagyta elődjének jegyeit, hanem inkább újrahasznosította azokat egy jóval bevállalósabb közegben.

Ez persze nem baj, ugyanakkor a megnövekedett eszköztárral együtt exponenciálisan gyarapodik a hibalehetőségek száma is, és a lemeznek többször van egy afféle “kallódó” érzete, hogy bár próbálja levetkőzni a Mirrors fojtogató szorítását, teljesen kitörni abból nem fog tudni. Ez pedig a bemutatkozással ellentétben a második lemeznek nem kölcsönöz saját személyiséget, afféle 1.5-ös tesztverzióként él tovább a harmadik megmérettetés előtt, ami – elnézve a zenekar rohamtempóban felfelé ívelő karrierjét – bizonyosan érkezni fog, és nem lepne meg, ha az is teljesen más lenne.

A Blossom nüansznyi túlvállalása ellenére még így is az év egyik legjobb hallgatnivalója, főleg ha képes vagy az ablakon keresztül rigókat vizslató házimacskaként kapkodni a fejedet ide-oda. Aki két éve a Mirrorsszal szeretett bele a bandába, annak talán egy kicsit fejvakarós, vagy egészen taszító is lehet ez a vakmerőbb próbálkozás, de higgy nekem, amikor azt mondom, hogy meg lehet szokni – akár még kedvelni is – a Pupil Slicer mostani arcát. Mint ahogy anno a Rolo Tomassival is tettük, csak míg ott pár lemezbe beletelt a teljes formabontás, addig itt elég volt alig két esztendő és egy világjárvány lábon kihordása. Folyamatosan rohanó és hasonló zenekarokat óránként kifosó kozmoszunkban ez a merész attitűd minimum egy bazi erős 8/10 ponttal honorálható.