Nem éppen Jailhouse Rock – kiveséztük az új Lamb of God-albumot

Tracklist:

1. Still Echoes
2. Erase This
3. 512
4. Embers (feat. Chino Moreno)
5. Footprints
6. Overlord
7. Anthropoid
8. Engage the Fear Machine
9. Delusion Pandemic
10. Torches (feat. Greg Puciato)
11. Wine & Piss (limitált kiadás bónusz)
12. Nightmare Seeker (limitált kiadás bónusz)

Műfaj: groove/thrash metal

Támpont: Pantera, DevilDriver, Chimaira

Hossz: 48:05 (bónuszokkal 56:36)

Megjelenés: 2015. július 24.

Kiadó: Nuclear Blast

Webcím: Ugrás a weboldalra

Kevés megjelenés ment idén akkora eseményszámba, mint a Lamb of God új lemezéé. A virginiai zenekar 2003 környékén látszólag egy szempillantás alatt tört fel a föld alól az amerikai metál Pantera utáni újhullámának egyik vezéralakjaként, azóta pedig csak még feljebb és feljebb rakosgatták azt a bizonyos lécet (Grammy-jelölések, Metallica-turnék, satöbbi), mígnem 2012-ben egyszer csak kifogyott a szél a vitorlából. Az akkor megjelent Resolution című lemez is enyhe kifáradás jeleit mutatta, aztán meg egyből jött Randy Blythe frontember prágai ügye is, ami végképp lefagyasztotta a zenekart. Ha mindez kimaradt volna: Blythe bő egy hónapot töltött a prágai Pankrác börtönben egy két évvel korábbi koncerten gondatlanságból elkövetett emberölés vádja miatt, a következő évben pedig ezen ügy tárgyalása miatt tért vissza újra a cseh fővárosba. Végül felmentették, ezután pedig már csak egy nagy kérdés maradt megválaszolatlanul a metálvilág számára, az, hogy hogyan folytatja ezután a Lamb of God? A válasz pedig pofonegyszerű: nagyjából ugyanúgy, ahogy azelőtt.

log[1]

Szögezzük le rögtön az elején: bárhogy is próbálta a média beállítani, a VII: Sturm und Drang nem egy börtönalbum. Persze Randy prágai tapasztalatai a lemez több dalában is visszaköszönnek, de ezek közül csak egyetlen, az énekes cellaszámáról elnevezett 512 szól a konkrét rabságról. Alapvetően az anyag nem több, és nem kevesebb, mint a Lamb of God következő lépése az eddig kitaposott útjukon: groove/thrash dalokat írni az emberi gyarlóságról, és közben szépen apránként új színeket hozni a zenei eszköztárba. Pontosan ezt csinálták már a 2012-es Resolutionön is, ami a zenekar addigi legváltozatosabb anyaga volt – a sludge-os döngöléstől a punkos kirohanáson át a vonósokig és női vokálig volt rajta minden, sőt, pár sor erejéig még Blythe tiszta énekhangja is bemutatkozott. És ez mind remekül működött is, csak közben a hagyományosabb dalok fakultak meg egy kicsit, és túl sok is volt belőlük. A Sturm und Drang sem hibátlan, viszont rövidebb, határozottabb, kevésbé elkalandozó (bár olyankor még messzebbre), és többségében a “rutin” dalai is sokkal jobban működnek, mint legutóbb.

Az album első fele gyakorlatilag tökéletes Lamb of God-esszencia, ahol az egyetlen komolyabb meglepetést az Embers befejezése és Chino Moreno-cameoja nyújtja, de emellett az 512 és a Footprints alapján azt is nyugtázhatjuk, hogy Randy minden korábbi vokálteljesítményét felülmúlja a lemezen, Chris Adler pergőhangjával meg még mindig nem lehet betelni. Aztán félidőnél jön a nagy húzás: az Overlord című tétel ugyanis gyakorlatilag egy ballada, aminek a frontember jó háromnegyedét végigénekli, és egyáltalán nem is rosszul. Persze azért itt is befigyel némi tradicionális Adler művek-féle aprítás, ami ebben a közegben még a szokásosnál is nagyobbat üt. Mindenképpen az album, sőt, megkockáztathatjuk, hogy a teljes LoG-életmű egyik legkiemelkedőbb dala. Lassú lecsengése után gránátként robban be az Anthropoid című darab, ami azokról a csehszlovák elitkatonákról szól, akik 1942-ben sikeres merényletet hajtottak végre a nácik kegyetlen cseh helytartója ellen. Az ezután következő két szám igazából sem zeneileg, sem szövegileg nem mutat sok érdekességet (hacsak azt nem, ahogy Randy jól megugatja az internetes mémek jelenségét), majd a végén jön a lemez harmadik kísérletezős dala, a lassú és elborult Torches. Ez Jan Palach prágai egyetemistának állít emléket, aki 1969-ben a szovjet megszállás ellen tüntetőleg nyilvánosan felgyújtotta magát, de az előző lemez fináléjához hasonlóan inkább érződik kihagyott ziccernek, mint annak a nagyszabású csúcspontnak, aminek szánták. A dalt nyitó vészjósló, Greg Puciato homályos hangulatvokáljaival aláfestett téma még határozottan ígéretes, de aztán hiába durvulnak be a dolgok, mégsem jön el az a fajta Nagy Kitörés, ami az Overlordban is olyan keményen felcsapta a pontot az i-re. Ehelyett töredezettség van, céltalan bolyongás, meg az érzés, hogy ebből bizony sokkal többet is ki lehetett volna hozni. Kár érte. (A limitált kiadáson ezután még következik két bónuszdal is, de igazából azok sem sok vizet zavarnak.)

A Lamb of God tehát nagyjából ugyanott folytatta, ahol három éve abbahagyta. A VII: Sturm und Drang a banda életművének következő logikus állomása, és bár a végére veszít némelyest az erejéből, az erényeit nem lehet elvitatni. Főleg azt, ahogy megmutatta, hogy a korábban (teljes joggal) egydimenziósként számon tartott zenekarnak bizony vannak még eddig el nem sütött trükkjei. 7/10