Neck Sprain – Heavyweight – 3rd Round

Első találkozásom a Neck Sprain-nel: meleg nyári délután, porfelhő, nagyszínpad. Az első benyomás minden volt, csak nem jó. Hogy miért, már nem emlékszem. Aztán tavaly ugyanott, ismét nagyszínpad. És az állam leesett. Hogy Pityesz műve-e, nem tudom, de még a régi szerzemények is elemi erővel zúztak engem is a porba. Idén már kimondottan vártam a találkozást velük, ami nem is maradt el, és lehengerlő élményben volt részem. Azon kaptam magam, hogy van egy zenekar, akiket lemezen soha sem hallottam, csak pár számot, koncerten is csak háromszor, és most tűkön ülve várom a régóta aktuálissá vált nagylemezt.

Azt kell mondjam, a Heavyweight – 3rd Round nem okozott csalódást. Az előzetesen hallott felvételek alapján számítottam arra, hogy jól fog sikerülni, de a végeredmény minden várakozást felülmúlt. Természetesen a súlyos, földbedöngölő hangzás manapság már itthon is kezd elterjedni, de azért érdemes megjegyezni, hogy a hangzás pazar.  Már a nyitó W.A.R. betalált, hol a mázsás középtempók, hol az eszeveszett gyorsulások színesítik ezt a sludge-szörnyet, az intenzitásból a zakatoló Your Lyrich sem vesz vissza. A dallamos refrén csak rövid átvezetés, Pityesz hangszálait nem kímélve erőn felül teljesít.  A Steam Engine mindenképpen az egyik kedvencem lett rövid időn belül. Már az aggresszív üvöltözős kezdés is megkapó, és a húzós, zsíros riffekre is csak csettinteni tudok, akárcsak a szólóra, az alatta vaddisznóként röfögő basszusfutamokkal együtt.  A változatosságról a Mortal Disease gondoskodik, pörgős, Pantera ízű dal, az egyik legjobb refrénnel, amit a lemezre összedobtak a srácok. Igazi táncos mulatságok elengedhetetlen kelléke ez a szerzemény, rőzsét lóbálni éppúgy lehet rá, mint fékevesztetten tombolni.

Ellensúlyozásként ismét a földbe döngölnek a Pray lassan őrlő malmai. A néhol már-már doomos riffekből bizony Tony Iommi mester hatása is felsejlik, nem tudom nem megemlíteni a Black Sabbath-ot. Persze sem most, sem korábban, sem a későbbiekben másolásról szó sincs, és kár lenne bármit is letagadniuk mindezekből.  A Blinded Creed és a klipes Keep It On Faith két hasonló középtempós tétel, majd a Intoxicated ismét nekirugaszkodik, és egy remek refrénnel megfejelve felpörget. Kimért, lassú, mocskos sludge riffekkel operál az Other Side, a hallgató szinte összeroppan a súlya alatt, míg a Questions-szel még egy utolsó rohamot indítanak, ami egy egyszerűen is nagyszerű tétel, jó kis durvulással a végén. Befejezésként egy szokatlan szerzemény csendül fel. Dime. Egy név. Ma már nagybetűs fogalom a zene történelemkönyvében. Egy texasi kis farmergyerekből a világ egyik legfontosabb gitárművésze lett, és sajnos ma az értelmetlen erőszak egyik jelképe is. Mindannyian ledöbbenve hallottuk, olvastuk a híreket. A Neck Sprain ezzel a gyönyörű dallal adózik a nagyszerű ember, a remek zenész és példakép előtt. Akarva-akaratlanul is a Cemetary Gates-szel való párhuzam ugrik be nekem. Miért is? Gyönyörű akusztikus gitárszólamok, lágy énekdallamok és a kemény, húzós riffek tökéletes egységet alkotnak. Nagyszerű lezárása a lemeznek, és hiteles megnyilvánulása annak a tiszteletnek, ami ma is övezi Dimebag Darrell-t. Az egésznek egy meghitt hangulatot ad a háttérben hallható tábortűz ropogása és a tücsökzene. Dime elégedetten üldögélhet az égi tűz körül Jimi Hendrix és John Bonham társaságában sört kortyolgatva, amit elért, nem tűnik el nyomtalanul sosem.

Vitán felül áll, hogy a Neck Sprain az év egyik leghúzósabb lemezét készítette el, nincs szégyenkeznivalója mesterei előtt sem. Ez az anyag nemzetközi szinten is megállná a helyét, és biztos vagyok benne, hogy előbb-utóbb utat tör magának, ahogyan a banda külföldön elért sikerei is ezt vetítik előre. Ezt mindenkinek hallania kell!

9.5/10