A gyomaendrődi Nasmith kezdetei 2002-ben keresendőek, zenéjüket tekintve, pedig egy dallamos és modern metal féleség. A 2005-ös Wan2 Tehetségkutatón negyedikek lettek és 40 óra stúdióidőt nyertek, melynek lenyomatait, ha a biográfiából jól vettem ki, ezen a 3 számos anyagon érzékelhetjük, persze a kezdetektől napjainkig megjelent két demó (Közhelyek, Angyalok, Emberek – 2003 illetve Napszirmaid – 2004) és egy EP is 2005-ben Jéghideg címmel. Koncerteztek együtt a Blind Myselffel, The Idoruval, Billoggal, Ektomorffal, Zuhataggal és etc. bandákkal, tehát attól függetlenül, hogy a magyar közönséghez szólnak, s semmi angolozás (melynek egyszerre lehet örülni és siránkozni – a szövegek amúgy nem rosszak, bár nem is nagyon átlagon felüliek); azonban semmiképpen sem egy új Tankcsapda vagy Depresszió!
A zenéjük egyszerű, de nem primitív, önmagából építkezős, azonban nem húz nagy boltíveket és katedrálisokat, kellemes, s azért némi mélységgel kecsegtető dallamokkal fertőzött mai metál zene; dobálózhatnék még a nu-metal jelzővel, de nem igazán érzem ezt az egészet annak, inkább olyan könnyen emészhető mai dolog. Mi is ennek az oka?
Rengeteg zenekarnál a refrén dallamos és letisztult, míg a felvezetés és építkezés hörgés, károgás, ordítás, etc. Ezeknél tehát éppen a refrén az a rész mely feldolást jelent, és vannak olyan bandák (mint a
Nasmith is), melyeknél éppen fodítva van, és a refrén válik torzítottá, némileg zaklatottá, mely nyomatékot ad az egésznek, bár
Szabó Rajmund hangja tiszta és kellemes, ettől függetlenül lehetne néhol több durva rész.
Na merüljünk el ebben a 14 percben; a kezdés a korong egyik legerősebb tétele (gondolom nem véletlenül lett címadó). Jól felépített, kibontakozós alapok, melyekben jól játszik az elszállós ének a torzított gyomorhörgéssel.
Ezt követi a
Lent a mélyben, mely középtempósan pakolós track, jól kihúzott hangulatot teremt meg, slágeres, de megvan a maga mélysége; 3:45-től egy faszás szaggatás indul meg és innen keményedik be az ének is némileg, aztán beteljesedik a refrén adta dallamvilág.
A harmadik nóta pattogósan és katonásan indít, s ezt az alapot végig is viszi, kicsit groovos, a refrénről egy picit
Mátyás Attila féle
Fuck off System és
Agnus Dei ízek keverednek, 2:10 körül itt is van egy kisebb törés, ahonnan tovább bontakozik a refrén, némi emocionalítással, zenei téren ez a legfelépítettebb amúgy, de ezt is inkább slágeresnek nevezhetném, mint durvának.
Igazából a
Nasmith zenéje éppen annyira húzós csak, hogy ne nyomhassa el kellemes érzést, mellyel végig kísérik az anyagot. S talán nekem éppen ez a bajom, hogy sehol sem érzem, hogy megmutatnák a foguk fehérjét, igazán vicsorognának, odabasznának, ahová kell, egy ilyen negyedik szám nagyon elfért volna ezen a promón, bár az összkép így is jó!
Modern, dallamos, némileg progresszív, megjegyezhető, slágeres és jellegzetes, koncerten zúzhat, azonban ez így nem tudom mennyire elég a sikerre, mindenesetre:
10/ 9 (több durvulást)
