Nadir / Step On It – SPLIT CD

NADIR

„A zenit az égbolt legmagasabb pontja, amely kilencven fok távolságra van a horizonttól. A nadír a zenittel pontosan ellentétes irányban van.” A Nadir valós kezdete a Dark Clouds volt, mely 1993-ban alakult a fővárosban (ezért van a borítón a szélkakas alatt 1993), s zenei téren extrém és meglehetősen sötét hangulattal felruházott doom-death metál volt. Két demót raktak le a kezdetekben, majd nagy szünet után egy EP-t, melyet végül 2 nagylemez követett, a Nadir (2001) és a Global Depressing System (2002). Ez utóbbi a Nephilim Records csődje miatt végül saját kiadásban jelent meg 2002 őszén. A bibliográfiájukban így értekeznek a változásokról (mind stílusukban, mind zenekarnév terén): „ …úgy éreztük azonban, 11 év után fordulóponthoz érkezett az együttes. Magyarországon mára megvalósítottunk mindent, amit egy ilyenfajta zenekar kihozhat magából: koncerteztünk mindenkivel, akivel érdemes; megjelent két lemezünk, és megjelenés előtt állt a harmadik is, amellyel ezt a 11 esztendőt kívántuk összefoglalni, miközben azon dolgoztunk minden erőnkkel (ahogy tesszük azt ma is), hogy megvessük a lábunkat a nemzetközi színtéren. Ebben már bíztató eredményeket tudunk felmutatni, és ezzel összefüggésben határoztuk el, hogy 2005 elejétől komolyabb, fajsúlyosabb néven folytatjuk a zenélést: NADIR. Ez, mint a fentiekben már szerepelt, egyben az első albumunk címe is volt. Így kívántuk jelezni, hogy zeneileg nem változunk radikálisan, legfeljebb még durvább (death/doomcore) irányban indulunk tovább…” Tehát a munka megkezdődött és kijött a Tenacity nagylemez, amit ez a split követett, melyről itt olvashattok.

A We The Scum Of The Earth kezdése komor és hideg esős éjszakák szertefoszló filmszerű jelenetével indít, amire masszív és energikus gitárok, s hörgés feszül rá. Felhangzik egy igényes szóló, mely feloldás lehetne, de csak tovább lök, építi a hidat a gyűlöleten keresztül a halálba, a pillérek magabiztosak, a kórus modern és a zene lépegető, nem a sebességé a főszerep, hanem a kietlen dallamoké, melyek magukban hordozzák a szenvedés és a kitaszítottság sóbálvány pecsétjeit. A zárás is lépkedő és zaklatatott, több vokál szokványos ismervényével rakják le a hangszereket (hörgés + patetikus beszéd), de nem túl sokáig, mert már kapjuk is az arcunkba a nyers húst, itt van folytatás gyanánt a The Binding Lie, mely megint csak masszív és gyűlölettel telt nóta, a vokál súlyosabb, némi kicsavart hörgésbe torkolló károgás is helyet kap. Megvan a maga törtsége és sebessége, de ez is csak lépkedő, fura paradoxon, hogy nem gyors és mégis energikus, nem egyszerű, mégis könnyen érthető. A vége felé kapunk pár kicsavart témát, és megjelenik a kettős vokál adta szigorú mérce. A Rebellion Is Conformity kezdése akár egy csatamező valamikor a második világháborúból, és ez a pakolgatós militarista jelleg az egész nótán áthalad, keresztbe-kasul. Nem nehéz érezni a fájdalmat és az elkeseredettséget, zenei téren itt van néhány egyszerűbb riff, melyek némileg HC-sek, ám a death metálból én a hörgésen kívül semmit sem érzek. A vészjósló szintetizátor új dimenziókat ad a cséplő, szaggatott és zilált csavaroknak, és a szekér megindul… a végére van némi sebesség és egy újabb igényes és hangulatos szóló, majd pisztolylövéssel zárják a kitóduló irgalmat… A Capacity To Kill kezdése is már dallamos, és szólófutamokkal teli, a zene azonban itt is beáll a jól sikáló pattogós középtempóra, majd a kicsavart és fájdalommal domesztikált melankolikus dallamok visszatérnek, melyet darabokra tépdes Viktor kietlen hörgése… A Nadir tehát nem váltotta meg a világot, de egy masszív csoda- és gyötrelem massza a magyar porondról, mely koncertek alkalmával is kihozza az emberből az állatot, és fénylő energiával pakolja tele dobogó-feszengő szívünk a véres pogók kavalkádjában. Azzal viszont nem értek egyet, hogy death metál + deathcore… A deathcore részben igaz, bár némely súlyosabb metalcore banda is produkál ilyesfajta hangzást (mind vokál, mind zenei téren), amit én éreztem benne, az egy minimális post-thrash a háttérben, remek szólókkal megtámogatva, és egy hihetetlen beteg és rengeteg fertőzéssel teleszurkált agyas HC-t, mely dekonstruktív és embertelen… de a death metál nem ilyen, inkább fogalmazzunk úgy: könnyen fogadja be ezt a fajta muzsikát egy szélesebb látókörű halál fém fan (azonban a sebesség hiányzik belőle, de ha gyors lenne, az meg nem állna nekik jól; szóval jó ez így, csak a műfaj meghatározásokat nem értem… teljességében). Aki tudja, nézze meg őket élőben, hihetetlen masszív és romboló atmoszférát szőnek pár perc alatt a színpad és a közönség között… Nekem utoljára a Metalchampen bizonyítottak a Kultiban, és ők voltak az egyik legjobb banda!

STEP ON IT

A maradék hat számot a szintén bp-i illetőségű; Step On It tölti ki, akik 2004-ben alakultak, és jó spanjai Nadiréknak, de hát mondjuk a splitek többsége ilyesmiről is szól, haha! Őket eddig kétszer láttam élőben, mindkétszer a Human Error társaságában (velük is jó spanok, haha), és hogy őszinte legyek mindkét alkalommal nem miattuk mentem… de egyik alkalommal se csalódtam. Az első ismerkedés ezzel az agresszív HC zenével (mely nem mentes a grind, crust, punk és crossover vonalaktól sem) 2005. július 18-án, Music Factoryban a brazil őscsodán: Ratos de Porão-n. Szánalmasan kevesen voltunk egy szánalmas helyen, és a végén valami idióta Gordo-t szájba baszta, s a koncertnek annyi… a másik találkozás közel 2 évvel rá Gödöllőn volt az Extreme Noise Terror-on a Trafóban. Mindkét koncerten a Step On It jól teljesített, és mint előzenekar tökéletesen vezette fel a főbandát. (Bár az R.D.P. elé jobban való a muzsikájuk, mint az ENT elé, de mindegy, fasza bulik voltak.) A zenéjük olyan, mint a szövegeik és a számcímeik: kitekertek, gyorsak, őrültek és egyszerűek, haha. A Hell Is Hell kezdése is ezt támasztja alá, masszív és tekerős, némi középtempóval, de semmi hűű de nagy gitár vagy dob fitogtatás, egységben az erő, tapossák a fertőzések adta utat. Az End az anyag egyik legjobb tétele, grindos-punkos indítás, rikácsoló vokál némi dallammal, majd váltás és jön az igazi fejbólogatós, pogókirály középtempó (ezt koncerten is tapasztalhattam, haha), persze nem sokáig, a számok többsége el sem éri az egy percet… A Don’t Blame Us vokál kezdésének dallama és hanghordozása elsőre a Bloodhound Ganget jutatta eszembe, de hamar kíméletlen csapkodásba kezd, mely fullosan crustgrind zene-bona, majd visszatér a kissé oltós, buzis refrén, mely így együtt véve, durván poénos. A Godzilla Vs Step On It (micsoda számcím, haha) szinte teljeségében grind (a végén azt a pár középtempós burjánzást leszámítva), míg a Trust kezdése erősen punk és thrash keveréke (durván R.D.P.-s), jól játszanak a tamokkal, és bizarr a vokál is, ám alapjában véve ez is inkább grind mint crossover. Ezek a srácok nagyon vágják, hogy kell röviden megfogalmazni a gondolataikat és penge éles zenébe önteni! Az Empty pedig kissé megint csak punkos dallamokat darál, de súlyosan… olyan akár egy feldolgozás, de nem jöttem rá kitől, minden esetre egy fasza nóta, ahogy az egész anyag az, mindkét zenekar hozza a koncerten már jól ismert formáját, és egyik se tipikusan a trendekbe beálló, szakavatatlan hallgatónak elsőre szívéhez szóló dolog.

A split első osztályú, ugyanúgy kielégíti a súlyos és morajló középtempókra vágyó arcokat, mint a gyors és pergős dallamok grájndoló fanjait, s persze mindezt ingyééé… bizony, bizony! Töltsétek, rázzátok a fejetek, lássam a kibaszott kezeiteket, és a harag vakította szemeiteket… ja és nézzétek meg őket élőben is (érdemes)! Támogassátok jelenlétetekkel azokat a magyar csapatokat, akik ezt megérdemlik, s ez esetben mindkét banda olyan, akik élőben is közvetlenek és korrekt arcok!

10/10