2012. szeptember 15.
Tracklist:
1. Where the Sun Never Shines
2. Gravedigger
3. Gods Walk Among Us
4. Through the Eyes of a Liar
5. Forgive me Brother
6. Grab Your Guns Again
7. The Sins of Gomorra
Ezerszer is felmerült már a kérdés: vajon mi értelme és célja 2012-ben modern metalcore/emocore zenét csinálni? Oldalunk fórumában roppant érdekes és tanulságos válasz született a közelmúltban: egyrészt ezt várja el a közönség a zenekartól, másrészt relatíve könnyen el is lehet játszani ezt a fajta muzsikát. Attól most tekintsünk el, hogy a mondat második felére az írásban tárgyalt (és lent meg is hallgatható) anyag eléggé rácáfol, illetve témánk szempontjából az sem túl érdekes (de ettől még baromira átgondolandó), hogy a fenti hozzászólás mennyire pontos látleletet ad a honi könnyűzene problémáiról. Inkább azon kellene elmélázni, hogy ezen ismérvek (tehát a népszerűség és a viszonylagos egyszerűség) mellett a műfajra az is jellemző, hogy jellegzetességei nagyon szűkre szabják az önkifejezés lehetőségét, így ma már szinte lehetetlen újat mondani az egyik legfiatalabb keményzenei irányzat nyelvén. Ezért a My Best Habit esetében is el kell dönteni: nem lenne-e jobb, ha a breakdown helyett a breakupot választanák?
A kérdést megválaszolandó: messze nem annyira súlyos a helyzet, hogy hangszerelkobzást kelljen foganatosítani, de azért a kreativitás előtt tornyosuló akadályok ledöntésére se vettek igénybe hosszú éjszakákat és nappalokat, ami egyből felértékeli az album esetén kicsit szerény lemezhosszt: könnyen lehet, hogy tíz perccel több már sok lenne Maximilienék zenéjéből. Ahogy a bevezetőből kiderül, modern emocore és metalcore keverékével van dolgunk, és nem poszt-hardcore-ral. Utóbbi címkét inkább hagyjuk meg olyan bandáknak, mint az At the Drive-In, a Fugazi vagy a Glassjaw, az pedig, hogy a zenekar magát is poszt-hardcore csapatnak titulálja, még nem elégséges érv: ugyanakkora lenne az igazságtartalma, ha mondjuk ragtime bandának tekintenék saját magukat. A tényleges irányzat beazonosítása aligha jelenthet problémát, a korong ugyanis felvonultatja az összes lehetséges emocore klisét. Érdekes módon a lemez vége tartalmazza a legtöbb emlékezetes megoldást: a már az EP-n is hallható Grab Your Guns Again és a Forgive me Brother ragadós énektémákkal bír, utóbbi kezdésénél hardcore punk hatások is felbukkannak, de körülbelül ennyi maradt meg a lemezből sokadik hallgatás után. Pedig minden a helyén van: a breakdownok masszíroznak, a gitártémák semmivel sem rosszabbak az átlagnál, és az énekhang is élvezetes, csak az a baj, hogy a legtöbb ötlet már legalább az An Ocean Between Us óta unalomig ismertnek számít. Ha értékelni akarom, magyar viszonylatban ez simán jó, de nem árt észben tartani, hogy kis hazánk évente csak pár olyan lemezt termel ki, ami nemzetközi szinten is megkaphatja ezt az osztályzatot. A My Best Habit debütalbuma pedig semmiképp nincs benne ebben néhányban. 7/10
