Muse – Black Holes and Revelations

A Radiohead-nyúlóknak két ága létezik. Van az unalmas háttérzene (Coldplay, Keane, stb), és van a fantáziadús, szórakoztató királyság (Muse, Guillemots). Ráadásul a Muse Matt Bellamy (aki amúgy nagyjából egyenlő a zenekarral) énekes Thom Yorke-os frazírjai ellenére kialakított egy saját stílust is. Olyannyira, hogy a béna Dream Theater legutóbbi lemezével olyan paraszt módon lenyúlta őket helyenként, hogy azért bizony kézlevágás lenne a jussuk egy tisztességes világban (a különbség annyi volt, hogy a Dream Theater-től ez is gagyi lett).

Az Absolution albumummal a zenekar belépett a megasztár státuszba – komoly metalos hatásai miatt ezen körökben is komoly rajongótáborra tett szert -, de olyannyira, hogy az MTV 2-n a lemez megjelenése alkalmából egy egész Muse napot tartottak, ahol a zenekar a kedvenc klippjeitől kezdve a wc papírjukig mindent meg lehetett ismerni. És jogos is ez, mert a Muse tényleg megérdemli ezt a népszerűséget.

Az említett új lemez Black Holes and Revelations címet kapta, és az előzetes nyilatkozatok a történelem során kevesedszerre nem hazudtak: valóban sokkal poposabb, elektronikusabb lett a zene. Slágeres most is, de most máshogy.

Vegyük az első klippes számot, a Supermassive Black Hole-t: olyan mintha Prince-hez hozzápakoltak volna egy kis elektrot, meg beletettek volna egy széttorzított gitárt. Ja, és kb jobb ez a szám mint Prince egész életműve.

Az első két szám amúgy még megtévesztő (Take a Bow, Starlight), de azért az előrejelzés megvan: ez a lemez a Dream Theater rajongókat messzire el fogja üldözni. A himnikus dallamok szinte teljesen eltűntek a Muse-ból, talán egyedül az Assasin-ban van egy igazán Muse-os refrén, mellesleg ez az egyetlen szám ami az Absolution hangulatát idézi.

Még az eddigi balladisztikus dolgok is mások lettek, sokkal inkább egy LSD-s tripre emlékeztetnek, mint egy esőben történő sétára. Ezek a tények hangsúlyozom, hogy nem azt jelentik hogy rossz lett a Muse.

A lemez zenekar fejlődéstörténetének egy új lépcsőfoka azon a lépcsőn, melynek tetején az igazán nagy névvé, hivatkozási alappá válás van. Egyébként az embereket nem riasztotta el a változás, listavezető a Black Holes and Revelations, és ha itthon nem lenne ilyen szar az összes zenetévé, akkor valószínűleg a csapból is a Supermassive Black Hole szólna. Jó is lenne az.

Aki nyíltabb a kifejezetten elektros, érzelemtúltengésben szenvedő gitárpopzenére, az nyugodtan berúházhat erre a Muse albumra is. Akik az igazi, ám kicsit erőltetett drámázást szeretnék annak ott vannak az előző albumok.