Motivációs tréning – így ragad a füledbe a Stick to Your Guns új lemeze

Mielőtt belecsapnánk a lecsóba, érdemes kijelenteni, hogy a modern hardcore szcéna és a narancsvidéki színtér metalcore bölcséjének egyre kiemeltebb jelentőségű alakja lett az utóbbi években a kortárs körökben mindinkább egyre nagyobb népszerűségre szert tevő Stick to Your Guns legénysége. A három évvel ezelőtt megjelent Diamond című lemezük egy energiában/agresszióban gazdagon felduzzasztott kísérlet volt a hardcore és metalcore találkozásának minél slágeresebb, de „hardcore hű” tálalásának (elsősorban a közösségi szellemiségnek) az oltárán. A banda ezzel a lemezzel végleg egy olyan státuszba lépett, hogy a tevékenységük megkerülhetetlen lett azok számára, akik egy középerős vagy azon túlteljesítő hardcore/metalcore hibrid zenekart kerestek. A srácok egész jól belőtték az egyensúlyt, ráadásul a dalok is baromi jól meg voltak írva, valami azért még mindig hiányzott az átütő sikert hozó Diamondon is, nem volt még elég kiforrt és az előbb említett egyensúlyon is lehetett volna még mit javítani.

A zenekar erősen megküzdött a Diamond írási folyamata során a hardcore kiállás ideológiájának helyes tálalásával (ami el is bukott a populárisabb célzatú dalokon), de képes volt egy olyan lemezt letenni az asztalra, amelyben nagyon jól ötvözték a ’80 és ’90 hardcore töredékeket a modern metalcore-ral aprított témákkal, és persze kellően dallamos is lett a végeredmény. Nem tagadhatjuk le, hogy a hardcore punk sodrás kifogástalan volt, a breakdownok ültek, így a metalos tördelés jól egyveleget alkotott a zenekar eszköztárában, szerencsére ez a pár év távlatában sem veszett ki. Ezt tetézte a bátor húzás, miszerint, hogy a The Hope Division és a Comes From the Heart tisztáit tovább fokozták, sőt mondhatni egy centralizált szerepkört kezdett betölteni a zenekar életében, talán túlságosan is az „írjunk ragadós refrént, sok-sok woah-zással, a többi úgyis mindegy”-szerűen punkok akartak lenni, szerencsére erről szó sincs, de azért érezni, hogy majdnem, mert srácoknál azért előkerülhetett bőven az Evergreen Terrace diszkográfia, meg még jó pár keményebb alapokra punkpaneleket építő zenekar. Ezután érkezett be idén a Disobedient, amely mondanunk sem kell a Diamond tudatos folytatása abban a tekintetben, hogy a zenekar tovább nyit egy jóval szélesebb célközönség felé, mondjuk ki: még jobban dallamosodik, még több a tiszta verze és még több a hatásvadász csorda. Sőt, annyi „lágy”, szinte spoken word betét is megjelent a lemezen (The Crown, Left You Behind), hogy az már éles ellentétben áll a zenekar karrierjének kezdeti keményebb fellépéseivel szemben, de Jessie Barnett nagyon jól ki tudja hozni a hangjából a maximumot, igyekszik minél szélesebb spektrumban énekelni, megidézve az Against Them All és a Rise Against-stílusgyakorlat We Still Believe ragadós témáit. Ugyanakkor a Stick to Your Guns végleg beteljesíti a zenei eszköztárának kifacsarását is, de ezzel semmi gond sincsen, mert ugyan jól visszaesett az agresszió a lemezen, de abban a túldallamosított hardcore punk közegben, amelyben a lemez dalai evickélnek, a zenekar remekül működik. A riffek, ha kellenek, akkor bizony döngölnek, az ég világon semmi panasz nem lehet e téren, tényleg kapunk az arcunkba, sőt néhol felületesen NYHC-t idéző acsarkodásokat is. A csapat a dalszerkesztésben a zenészek erősségeit is ki tudja teljesen hozni, ez pedig a Diamondon is már remekül funkcionált.

További pozitívum, hogy a fiúk a Diamond ilyen tekintetben kicsit összeszedetlenebb dalcsokra után átvágták valahogy azt a gordiuszi csomót, hogy mennyire merészeljenek mainstream, ragadós slágereket (Nobody, What Choice Did You Gave Us?) írni és egyben legyenek hűek saját magukhoz, jobban mondva a hardcore punkhoz (I Choose Nothing, RMA stb.). A Disobedient az a lemez, amely minden rajongónak szól, de egyben jól is hipnotizálja őket, hogy lassacskán befogadják a nyílt váltást egy populárisabb irány felé (valakinek ismerős ez a Rise Againsttől?). Ebben az a legnagyobb teljesítmény, hogy úgy tudnak minden rajongót megszólítani, hogy a lemezben megmarad a kohézió, nem esik szét a dalok folyama, NSK piros pontot adunk ezért! A srácok szembeköpik a – kiemeljük! – kortárs dallamos hardcore kontextusát és a legtöbb jelenlegi hisztizenekar üzenetét: a Stick to Your Guns nem pesszimizmussal tölt fel, hanem kibékíthetetlenül motivál, bátorít, és pozitív gondolatokkal kíván teletölteni, ehhez pedig elengedhetetlenek a himnikus dalok. Ez ugyancsak a Rise Against attitűdjét juttathatja eszünkbe, vagy a fentebb már említett Evergreen Terrace jó sok nótáját. A mindenképpen pozitív „felemelő” megközelítés mellett fontos kiemelni még a New York Hardcore egyik alapvetés H2O frontemberének, Toby Morse-nak, a Rotting Outos Walter Delgadonak, valamint a már begyakorlott vendégszereplő Scott Vogelnek (Terror) a feltűnését is, érdekes, hogy pont azokat a dalokat írták meg leginkább hardcore punkra, amelyekben vendégszerepelnek, otthon édes otthon? Ráadásul nem bírják ki, hogy ne iktassanak be sample betétet Chaplin 1940-es A Diktátorából sem, ugyanakkor ez a Boysetsfire-nek jobban állt (pedig már előszedte 2012-ben a The Chariot, ugyancsak 2012-ben a The HAARP Machine és 2014-ben pl. a Kingdom of Giants is, de e BSF-t nehéz ebben megverni).

A zenekar egyébként a Stray From The Path (katt az fb profiljukra) mellett az egyik leginkább fellépő zenekar a rendőri brutalitás ellen (már most kb. 200-300 embert öltek meg rendőrök az USA-ban és még csak március van!), a borító egy tudatos utalás erre, ráadásul a lemez szövegvilága tényleg az egyik legjobb lett a csapat diszkográfiájában, a Gandhi idézet külön tapsot érdemel, a belső boldogság megtalálása meg tényleg a legfontosabb. Őszintén szólva iszonyat nehéz bármit is fikázni a mesterkélt tiszta vokálon kívül ebben a zenekarban, ráadásul ez lett eddig a legjobb munkájuk. Rengeteg a sláger, az üzenet nagyon rendben van, a koncepciót csak dicsérni lehet, szimpatikusak a srácok, és ugyan mondjuk a ’90-es évek hardcore-ján nevelkedett fülnek nem biztos, hogy szimpatikus lehet ez a banda, de a modern hardcore színtéren a Stick to Your Guns az egyik legjobb banda, és ezt még nekik is el kell ismerni. 8/10