“Mosolyt a fülnek” – nyolc idei pop-punk lemez

Idén igazán kitett magáért a szerkesztőségünk, hiszen a műfaj rajongói első kézből értesülhettek a fontosabb kiadványokról, kritikáink széleskörűen mutatták be az év közben megjelent „mainstream” pop punk lemezeket, valamint az underground lépcsőin lépkedő friss zenekarokat is. Mai cikkünkben az év közben, illetve a nyár folyamán megjelent, sajnos a hasábjainkról időhiány miatt kimaradt, ám színtérhelyzetüktől adódóan megkerülhetetlen korongokat gyűjtöttük össze, ügyelve a változatosságra. Így többek között megtudhatjátok, hogy mit tud felmutatni a brit színtér a You Me At Six és a Deaf Havana után, merre tart a dallamos hardcore kapcsolata a pop punkkal, miképpen muzsikál a friss Rufio side projekt, klónozható-e jól a The Dangerous Summer, illetve mivel kecsegtet nekünk néha a Bandcamp mélyének pop punk címszava.

SUCH GOLD

Misadventures
Razor and Tie | 2012.08.14.
■■■■■■

Megannyi EP és split után a Razor and Tie Records gondozásában megjelenő Such Gold nagylemezt messiásként várta idén a pop punk társadalom, és szerencsére nem is kellett csalódnia: a dallamos hardcore elemeivel gazdagon bolondozó Misadventures mentőövet dob egy olyan megfáradt elképzelésnek, amelyről eddig úgy gondoltuk, hogy nincs hova tovább a fejlődésében. A Such Gold képes volt megállapodni önmagával, leredukálták a barokkos túlhajtottságot, a túlírt zenei elemeket, tehát megtették azt, amire leginkább szüksége volt a dallamos hardcore/pop-punk keveredésének. Kevesebb giccs, több érték alapon gondolkoztak, s ehhez a hangzás hangyányi tompítása csak pozitívan járult hozzá. Megfigyelhető, hogy pl. egy Pedestalshoz képest mennyivel finomodtak, könnyedebbek lettek azok a (dallamos) hardcore tónusok, amelyek többszörösen jellemezték a bandát: a technikai szint békejobbot nyújtott a mértékességnek, s ez nagyon jól sült el.  Több helyen is inkább elnyújtották az akkordkezelést, kevesebbet maszturbáltak a bundokon: a dalokat inkább ráültették a lendületre, s közben a tételek minősége sem jár be hullámvasutat, ami megint csak remek. A Such Gold megérezte, hogy a Munity! fémjelezte hullám válaszúthoz érkezett, s arra is rájöttek, hogy jelenleg egészségtelen mértékű az eloszlás a dallamos hardcore agresszív/lágy kezelése és a „cukrosbácsi” pop-punk között. Az ő megoldásuk valami olyasmi, mintha a korai hullámot (főleg a Set Your Goals-t) felhasználták volna arra, hogy keresztezzék kb. a Daggermouth-t és a No Triggert (utóbbiból rengeteg énektéma megoldás lehet ismerős a sok Set Your Goals nyúlás mellett). Természetesen ez elég képlékeny, hiszen innen-onnan lehet még csipegetni a hatásokat, azonban azt bátran kijelenthetjük a debüt után, hogy meg tudták tartani azt a minőségi szintet, amit eddig képviseltek, ráadásul ezzel utat is mutattak az ebben a műfaji koordinátarendszerben gondolkozóknak. Napfény, meleg, egy doboz energiaital és ez az alig félórányi energiabomba. Garantált élmény.

THE AMERICAN SCENE

Safe For Now
Pure Noise Records | 2012.08.07.
■■■■■■

Lassan ki kell, hogy jelentsük, a Pure Noise Records lesz a jövő pop-punkjának egyik fellegvára, a The American Scene második nagylemeze csak tovább gazdagítja a diadalmenetüket: The Story So Far, Daybreaker, I Call Fives, Forever Came Calling, Handguns és bekezdésünk tárgya, a The American Scene is egy fényes csillagképet rajzol ki a horizonton a kiadó képében. A roster egyik legegyedibb zenekara, a The American Scene kétségkívül ott ragadja meg a homogén műfaj farkincáját, ahol nem mindenki szokta a kortárs bajnokok közül: az indie-es pop punk igaz, nem túl jelzésértékű, de a Daybreaker split óta kibontott emo/pop-rock törzs valami egészen elképesztően jól működik. A Safe For Now nem akar The Dangerous Summer lenni, de azt le sem lehet tagadni, hogy Matt Vincent zabálta a csapat korongjait, s a zuhany alatt is a War Paint slágereit dúdolászta, nem beszélve arról, hogy érzelmileg csak kicsit marad le a Daytrader hangszálcsarnokától. Természetesen nem ennyiből áll össze teljes mértékben a Safe For Now, kiindulópontok lehetnek a Seahaven jobb pillanatai, a Transit 2011-es Listen & Forgive c. lemezének emo felé történő, pop-punk alapokon kekeckedő elmozdulása, a The Jealous Sound-szerű pop-rock felhangok árnyalt feltűzése, stb. Az mindenesetre bizonyos, hogy a The American Scene feltűnése jó szájízzel töltheti el a hallgatót, hiszen egy komolyabb álláspontú lemez hosszabb távon biztosítja a műfaj hallgathatóságát. A dalok kétségkívül remekek, jól struktúráltak (a szövegek nem kevésbé), de egyben hagynak utat is arra, hogy a banda még tudjon fejlődni, új utakat tudjon felfedezni, esetlegesen kibontani ezt a pop-rock vonalat, amellyel a The Dangerous Summer sikeresen betört a köztudatba.

FOREVER CAME CALLING

Contender
Pure Noise Records | 2012.07.24.
■■■■■■

A Forever Came Calling csapata a legtöbb ember számára onnan lehet ismerős az Absolutepunk.net hírverése mellett, hogy a zenekar, illetve annak frontembere, Joe Candelaria központi szerepet játszott a No Room for Rockstars — The Vans Warped Tour dokumentumfilmben. A DVD óriási siker lett, hiszen realista ábrázolásmóddal mutatta be többek között az FCC csapatán keresztül a kisebb bandák helyzetét a turnén: az ő esetükben azt, ahogy minden nap árulták HopE.P.assion című EP anyagukat csak azért, hogy a napi betevő ételhez és a következő állomás eléréséhez szükséges benzinhez jussanak. Szó, mi szó a Forever Came Calling megjárta a poklot, s talán ezért is sikerült olyan elragadóan jól a bemutatkozó Contender. A csapat kétségkívül ennek a TWY által vezette könnyed hullámnak a követője, érzékelhetően valahol a The Wonder Years és a The Story So Far kombinációjában érdemes keresni srácok próbálkozását, amely őszinte és közvetlen, a Pure Noise idei egyik legnagyobb dobása. Ugyanakkor ők egy undergroundabb színteret képviselnek, mint közvetlen felmenőik: idén szinte gyűjtésbe rendeződnek az olyan bandák, mint a Handguns, a Forever Came Calling, a Mixtapes, a With The Punches, az I Call Fives, stb. Az embereknél gyakran vita tárgya a műfaj eredetisége, de valójában a pop punk az egyik legjobb keresztmetszete a szenvedélynek és a melódiatengernek. A Contender pedig nem szól másról, mint az előbb említett előzmények átültetéséről (kiváló szövegekkel) feltüzelt dalkoncepciókkal, kiszámítható, de jól felhasznált zenei megoldásokkal, amelyek akkordbiztosak és képesek feltüzelni, ehhez pedig a kiváló dallamvilág ad biztos pontot. Feszesebb és a középtempó ölében ringó dalok váltják egymást, s a tíz tétel valahogy képtelen hibát véteni: pop-punk himnuszok sora, simán idézhető szövegek, masszív kórusok, s a banda elragadó bája az, amely idén a legnagyobbak közé emelik őket. A műfaj egyik legnagyobb reménységét hallhattuk ezen a lemezen bemutatkozni, s ezzel együtt bízunk egy ennél még jobb és nagyszerűbb (változatosabb) folytatásban.

OUR TIME DOWN HERE

Midnight Mass
Take Flight Records | 2012.03.05.
■■■■■■

Ha kakukktojást kell keresnünk a mai gyűjtőcikkünkben, akkor az egyértelműen a brit Our Time Down Here tavasszal megjelent nagylemeze, a Midnight Mass, hiszen nem éppen az az „örömlemez”, mint a felsoroltak többsége. Talán az a néhol felbukkanó árnyalt nihilizmus, a sötét ábrázolásmód és a viszonylag kevésbé egyértelmű szenvelgés az, ami azt mondathatja a kritikussal, hogy itt reinkarnálódik egy AFI-szerű pop punk vagy jobban mondva: a szemünk láttára rajzolódik ki a „brit Alkaline Trio”. Az Our Time Down Here koncepciója ettől is lesz olyan egyedi, hiszen a sötétebb punk rockot visszahelyezik a pop punk közegébe (From Here to Infirmary megvan?), amely bizony tonnaszámra nyelte magába a Matt Skiba és Dan Adriano hatásokat. Kicsit gótikusnak (esetleges brit mentor: The Damned) is mondható az a stílus, ahogy játszanak a dalokkal: az AFI-szerű punk rock csordákat és verzéket több esetben hirtelen belassulások, a mélységet a középpontba helyező intermezzo elemek követik (gazdagon megjátszva az ordítás erejét), nem beszélve a visszatérő gyermekkórusokról, amelyet már a borítón is jeleznek. Kissé sokkolónak is mondható az a fejlődés, amit véghezvittek, hiszen az előző anyagaik nem voltak ilyen változatosak és jók, a ’90-es évek punk rockja még mindig tökéletes táptalaj, az ezredforduló pedig jobb nevelde nem is lehetne egy ilyen megközelítésnek. A dalokra még akár azt is mondhatnánk, hogy Brand New (pontosabban Jesse Lacey) hatásokkal is rendelkeznek, a lemez nyitánya (7th October, 1984) legalább akkora szíven csapás egy Brand New fannak, mint az idei Misser lemez néhány pillanata. Kinek ajánljuk? Annak, aki szereti, hogy ha egy punk lemez sodródik két alágazata között, egy állandó lemezt keres magának az őszre (esetleg vidítsa magát a téli hónapokban) vagy megunta a műfaj több esetben nyújtotta önismétlését.

ABOVE THE UNDERGROUND

Autumns EP
Lazy Bear Records | 2012.05.18.
■■■■■■■■

A világszinten eléggé ismeretlen, de a szigetországban lassan, de biztosan nevet szerző Above The Underground elsősorban azért került bele a gyűjtőcikkünkbe, mert egyrészt szeretjük pártolni az undergroundot (még ha a banda neve képletesen a közeg fölé helyezi is magát), másrészt úgy gondoltuk, hogy a brit szintér az Our Time Down Here mellett megérdemel még egy bekezdésnyi említést. A brit pop-punk színteret, ha indirekt módon is, de egyértelműen a You Me At Six uralja, hangzásuk kialakításában pedig tetemes szerepet vállalt Matty O’Grady, aki ugyan utolsó lemezükhöz már csak asszisztált Garth “GGGarth” Richardson mellett, de azt azonban le kell szögezni, hogy ha egy banda ki akar törni, akkor az ő segítségét kell kérnie (a Deaf Havana is így tett, lásd a szenzációs Fools and Worthless Liars). A második EP anyagához érkező Above The Underground sem volt rest ezt megtenni, így két korábbi közös munkájú dal után (All My Friends & I, Evelyn) már a teljes Autumns az ő keze alatt készült. Az EP leginkább egy eklektikus irányt rajzol ki: a csapat egyértelműen csatlakozik az A Loss For Words-féle tengelyhez, így a fajsúlyosabb tónusokat pártolja, viszont a dallamos hardcore/pop punk breakdownjainak a használatát sem felejti el (sőt a felvétel mélysége is ezt a fúziót idézi). Kemény kórusok (Will Kirkman orgánuma kiváló), döngölős gitárjáték (amely néhol azért lágyul, lásd: az Angels & Airwaves-szerű intróval kezdő Lights vagy a korai The Swellers-t idéző MMIX) és egy rövidtávú szórakozás. Ennyit nyújt az Above The Underground második EP-je, amely után, ha a csapat elmozdulna egy pop-rockosabb szisztéma felé, akkor akár fel is emelkedhetne a Deaf Havana és a You Me At Six jelenlegi körzetébe.

LOST YEARS

This Year Brought Out the Worst In Me
Capeside Records | 2012.03.13.
■■■■■■

A „Mosolyt a fülnek” cikkünk talán legismeretlenebb bandája, az egyelőre csak főleg Bandcamp-projektnek számító, de az underground hírverésnek köszönhetően a Capeside Records sovány rosteréhez csatlakozó Lost Years, akik az egyik legnagyobb ígéretnek számítanak a műfajban. Az édesapák zenei gyűjtemény helyett a zenekar olyan bandákon nőtt fel, mint a The Gaslight Anthem, a Brand New, a Foxy Shazam, a Bouncing Souls vagy a The Early November, hatásaik azonban inkább csak az alázatos munka peremén (ha lehet egy kezdeti hobbi hakninál ezt értelmezni), mintsem a zenei elemek újragondolásában érhetőek tetten. A csapat a modern hullámot (The Wonder Years és társaik) követi, s ehhez még le is csupaszítják a dallamos hardcore/pop-punk fúziót is a sikerhez. Ha jobban el akarjuk képzelni a képletet, akkor talán az elsőlemezes Transit, amely a leginkább bemutatja az alapot (This Will Not Define Us), amelyre felépítették a modern hullám paneljeit (olyan bandák, mint főleg Last Call, illetve a Living With Lions, The Story So Far stb.), úgy, hogy hűek maradtak a műfaj elveihez is. Így a This Year Brought Out the Worst In Me egy telitalálat azok számára, akik tárlatot akarnak nyitni önmaguk számára ahhoz, hogy megszeressék a műfajt. A vokál külön megér egy misét, hiszen a tavaly sok ember toplistáján landolt War Paint, pontosabban AJ Perdomo reinkarnálódik a mikrofon mögött egy olyan alternatív múlttal, hogy a pop rock finomságok helyett, LWL klasszikus dalok (Quarter Life Crisis) szóltak a hifiből. A nyár egyik legkellemesebb hallgatnivalója, egy próbát mindenképpen megér két hőségriadó között, már csak a nagyon aranyos borítója miatt is, amely még csak véletlenül sem Pedobear, mielőtt valaki azt gondolná.

MIXTAPES

Even On The Worst Nights
No Sleep Records | 2012.06.26.
■■■■■

Az ohiói Mixtapes az egyik legtermékenyebb olyan zenekar, amely számtalan kiadvány után még csak most adott ki „igazi” nagylemezt. Írtak már több tucat dalt, de valahogy mindig elmaradt az a zeneírási ambíció (amellyel a gyorsan ledarált Maps című mini-LP dalain igaz már kísérletezgettek), hogy egy teljes értékű nagylemezen bontakoztassák ki tehetségüket. Talán most túl is lőttek a célon, hiszen ennyi kiadvány után illett volna elővenni a „látszat járókeretet”, s kicsit öregedni, komolyodni. Az Even On The Worst Nights nem járja be azt az utat, mint a sok kiadványt megélt The Wonder Years a Suburbia I’ve Given You All and Now I’m Nothinggal vagy a Fireworks a Gospellel. Ez a lemez egyszerűen nem a Mixtapes „Deja Entendu”-ja, ami szomorú, hiszen ennyi év után elvárná az ember, hogy a tingli-tangli mellett jöjjön egy kis hónaljszőrnyi gondolat. Túl sok a dal (a 16 a pár rövidebb átvezetővel is rengeteg) a rövid menetidő ellenére is, a dalok sem állnak igazán össze, hiszen az ötletek túlságosan szétszóródtak a tételek között. Pofás dalokat gyúrhattak volna össze egy kis központosítással, hiszen a női-férfi vokáljáték kettőzése egyedivé teszi őket (Maura Weaver különösen pofás és szerethető). Talán a nosztalgiázó órákon jelenthetnek igazán szép, szendergős pillanatokat, főleg az akusztikus megoldások közepette. Az Even On The Worst Nights ennek ellenére nem rossz lemez, csak inkább egy gondatlanul kihagyott ziccer. Egy pörgetést azért mindenképpen megérdemel, hiszen Soupy Campbell (The Wonder Years) is feltűnik a korongon (Mt. Hope, amely egyben az egyik legjobb dal az egész lemezen, lásd: borító), de akár a House Boat fanok is felkaphatják a fejüket az Anyways c. dal alatt Grath Madden miatt. Talán legközelebb jobban sikerül megtalálni az egyensúlyt, növeszteni két-három ráncot a szemek alá, s írni pár elgondolkodtatóbb nótát.

MERCYSTREET

MercyStreet EP
Szerzői Kiadás | 2012.08.07.
■■■■■

Az egész pofás nevű MercyStreet egy teljesen semmiből alakult (2012. április) Rufio oldalhajtás, amelyben Scott Sellers (Rufio énekes/dalszerző/gitáros) és Taylor Albaugh (bőgős) nyomja az igét egy olyan közegben, amelyet a Perhaps, I Suppose… a képünkbe tolt 2001-ben, és amelybe tízezrek szerettek bele, s idézték megannyi alkalomkor. Az ötdalos self-titled EP egy ultratechnikás dallamos hardcore/punk és pop-punk találkozás a régisulis Rufio hagyományain, és az Anybody Out There felpörgetett tónusain. Hogy erre miért is volt szüksége a tagoknak? A Rufio visszatérése igaz parádés volt, de az is érzékelhető volt, hogy felhagytak az Above Me-szerű fejletépéssel, s átálltak egy jóval letisztultabb képletre, amely 2010-ben üde és frissítő is tudott lenni (a banda addigi anyagait hallva pedig még inkább). Scott rengeteget fejlődött, orgánuma jóval tisztább lett, az énektémák végre értelmet nyertek a dallamközpontúsággal. A MercyStreet című EP egy kísérlet arra, hogy hogyan működik a régisulis és az újsulis Rufio keresztmetszete: gitármaszturbálás, dallamos és egyben tiszta ének egyszerre. Az eredmény jó, de azért van még rajta mit csiszolni, hiszen a dalok valamennyire elmaradnak az Anybody Out There tételeitől. Vannak rajta remek megoldások, ragadós ötletek, fülbemászó dallamok, de egy Rufio korong ellenében még nagyon nehéz elővenni. Ehhez pedig szükség lenne egy teljes értékű nagylemezre, amely a hírek szerint itt van a kanyarban, hiszen a srácok nekiláttak a nagylemez elkészítésének. Persze ezzel felvetődhet a kérdés: ezzel vége a Rufionak? A zenekar az elmúlt évtizedben egy átjáróház volt, egyedül Scott az, aki a kezdetektől fogva tartja a frontot. Ez a kérdés csak akkor lesz igazán izgalmas, amikor belegondolunk: ez a rövid EP akár egy Rufio anyagként is megjelenhetett volna, sőt.