Ha a korai Brand New-nak és a Jimmy Eat Worldnek közös gyermeke lenne: Moose Blood – Blush

2015 elején halomra dicsértük a Moose Blood bemutatkozó nagylemezét, az I’ll Keep You In Mind, From Time to Time-ot, a brit zenekar pedig azóta a szigetország undergroundjának egyik legnépszerűbb zenekarává nőtte ki magát. Nagyon kevés formáció volt képes akkora népszerűség robbanásra, mint ők, főleg, ha abból a megvilágításból vizsgáljuk a kinövésüket az Egyesült Királyság szcénáján belül, hogy ők bizony egy nagyon rétegzenének mondható emo színtérről érkeztek. Most a Hopeless Records égisze alatt válhatnak akkorává akár, mint egy The Wonder Years.

A Moose Blood nagylemezes debütálása tényleg a lehető legszerethetőbb kategória volt, amellett, hogy képes volt felnőni a kortárs hangzásokhoz, nem igazán ült fel az emo revival trendjére. A fiúk visszautaztak az időben: elővették a Jimmy Eat Worldöt, a Weezert, a Brand New-t, a Saves the Day-t és megannyi zenekart az emo harmadik hullámából (a kontextusban elhelyezett utalásokról nem is beszélve), és így egy nagyon karakteres, kicsit retrospektív, de a korszellemnek megfelelően dallamolt dalcsokorral mutatkoztak be. A Canterbury-i kvintett az I’ll Keep You In Mind, From Time to Time dalaival igencsak feladta magának a leckét, főleg azért, mert az emo modernkori történetében egy instant underground klasszikus lett az anyag, és nagyon nehéz ilyenkor egy olyan anyagot írni, amely követni tudja ugyanazt a minőséget. Nos, a most megjelent Blush nem is tudja hozni, ellenben egy másik útra terelte a zenekart, így azt sem lehet mondani, hogy ne állna az elmúlt két évben progresszió a csapat mögött. Ha jelzővel kellene illetnünk, akkor, ha az I’ll Keep You In Mind, From Time to Time volt a Moose Blood Clarity-je, akkor a Blush a Bleed Americanjük. Mondhatnánk azt is, hogy a fiúk elmozdultak egy sokkal rádióbarátibb megszólalás felé, így popos tónusok, a nyárias dallamok és a debüthöz képest árnyaltabb, nem túl változatos dalszerzés került a középpontba. Már a „Pastel” felütésétől érezni, hogy a fiúk zenei koncepciója megváltozott, mondhatni egy sokkal boldogabb hangulatot és pozitívabb energiát próbáltak a daloknak kölcsönözni, ezen az úton halad a „Honey”, a „Knuckles” és a „Sulk” is, lassú és középtempók váltják egymást, kevés feszesség jellemzi a tételeket, a ritmikai képletek szűk tárháza felé fordult a csapat. A dalszerzés fókuszpontjába ezáltal a refrének központosítása és úgy mondhatni a ragadós énektémák berögzült használata került.

A Moose Blood sosem találta fel a „britviaszt”, a debütáló kiadvány is nagyon könnyed album volt, nem gondoltak túl semmit, mégis egy nagyon komoly tartalommal bíró dalcsokor lett. A Blush még könnyedebb, még poposabb, még inkább flesselős, mint elődje, már-már ambient-szerűen, lehelet finoman csilingelő gitárokat hallhatunk. Ebbe az irányba távolodott el Eddy Brewerton hangja is, egy csöppet megtartva abból a tónusból, amit a debütön megismerhettünk. Viszont továbbra is meg tudta a Moose Blood őrizni azt a tulajdonságát, hogy mintha a korai Brand New és a Jimmy Eat World egy nagyon könnyed gyermeke lenne, ez pedig abszolút jól áll neki. Az egyetlen, ezektől a stílusjegyektől elütő tétel a lemezen a „Shimmer”, amely egyben egy kiemelkedő darab is az albumról, gitártémái abszolút a Brand New-t idézik, kapott atmoszférát és poszt-rock-szerű textúrát is, mondhatni a Blush legkísérletezősebb darabja, remekül kapja el azt a hangulatot, amit a rajongók hiányolhattak a debütről. Ráadásul a dal szerencsére nem is töri keresztbe a lemezt: egyrészt a nagyon táncolós, basszusgitárban gazdag „Sway” után érkezik, másrészt az anyag végén valamelyest egyensúlyt is tud teremteni a lemez elején felsorakozott slágerekkel szemben. Hangulat végig konstans felemelő, a Blush egy meglepően „pozitív” kisugárzású emo anyag, semmi extrával, de koherens dalcsokorral, amiben semmi extra sincsen, de amit csinál, azt valahogy mégis jól csinálja. Ajánljuk a műfaj kedvelőinek. 7/10