Moonspell – Memorial

Nem vagyok nagy Moonspell fanatikus, a 96-os Irreligious-t leszámítva nem igazán hallgatom őket, az a lemez viszont remekmű. Mondhatni pártatlanul tudom megítélni az új albumot, bár más műveikhez hasonlítgatni kellő ismeret hiányában nem tudom, csak felületesen ismerem a többit. De elég belőlem, jöjjön a lényeg.
A lágyan induló, majd egyre bekeményítő intro (In Memorial) után hirtelen robban be a Finisterra, ami azt hiszem, meglepetést fog okozni sok rajongónak: sehol egy lágy darkos hangfoszlány, ez a tétel egy kőkemény death zúzda, Fernando hörög, ahogy a torkán kifér, tőlük talán szokatlan, brutális nóta. Felismerni persze benne a jellegzetes motívumokat, de a mindent elsöprő erőé a főszerep.
<object width="425" height="350"><param name="movie" value="http://www.youtube.com/v/fF85-dIllPU"></param><param name="wmode" value="transparent"></param><embed src="http://www.youtube.com/v/fF85-dIllPU" type="application/x-shockwave-flash" wmode="transparent" width="425" height="350"></embed></object>
Hasonlóan keményen indít a Memento Mori, de a verzék alatt könnyedebb zenei aláfestést kap, Fernando is a megszokott módon énekel benne, a refrének alatt ismét üvölt. Hirtelen vége beszakad a számnak, könnyedebb, rockosabb, félig akusztikus átvezető a Sons Of Earth, segít kicsit megnyugodni az előző két szám okozta hirtelen sokkhatás után (jó értelemben véve). Kicsit black-es tétel a Blood Tells, továbbra sem az az igazi elszállós vagy könnyed dark/goth sláger. Kórussal nyit a Upon The Blood Of Men, egy pillanatig meg is ijedek, de aztán ismét megnyugszom, ahogy a kétlábdob dübörögni kezd. Elvetemült goth/death szám. Mindazok, akik fanyalogtak a Moonspell utóbbi, néhol az elektronika felé hajló munkáin, lassacskán hátradőlhetnek, a portugálok egy kegyetlen, gyilkos lemezzel tértek vissza a 3 éves szünetről. A lemez eddigi legjobb gitárszólója is itt rejtőzik, fülnek kellemes párost alkotva Fernando hangszálat nem kímélő "énekével". Az At the Image of Pain már egy tipikusabb Moonspell szerzemény, ismét lágy énekkel a verzékben, de azért a klasszikus popsláger kategóriába kerülést ez a szám sem kockáztatja meg. Kicsit az Everything Invaded-re emlékeztet a Sanguine kezdésével. Fernando lágyan énekel, a zene visszafogottabb, a háttérben komolyzenei betétekkel, női vokállal. Aztán ismét bekeményítenek, de annyira nem, mint eddig, a vonós kiséret a refrénben is megmarad.
Filmzeneszerű átvezető a Profileration, metálos beütéssel, ebből bontakozik ki a Once It Was Ours, ami ismét egy visszafogottabb szám. Teljesen nyugtató hatású az akusztikus, kissé barokkos Mare Nostrum, de a közepén kezdődő basszusfutamok már sejtetik, hogy ez a nyugalom is csak átmeneti. Az eddigiektől teljesen eltérő, dark rockos a Luna, kellemes női hanggal a refrénekben, Fernando hangja itt leginkább Ville Valo-t idézi, bár a finnek a két kezüket összecsapnák egy ilyen dalért… Nem véletlen, hogy másodikként ebből is klip lett, mindenképpen a legslágeresebb, keménysége ellenére is.
<object width="425" height="350"><param name="movie" value="http://www.youtube.com/v/Gj1H7Rzw76g"></param><param name="wmode" value="transparent"></param><embed src="http://www.youtube.com/v/Gj1H7Rzw76g" type="application/x-shockwave-flash" wmode="transparent" width="425" height="350"></embed></object>
A végére ismét egy black-es tétel, a Best Forgotten került, mind a gitárok, mind a szintifutamok kicsit a modern szimfonikus black vonalat idézik, vegyítve persze a Moonspell dark/gothic világával. Véleményem szerint a lemez csúcspontja ez a szám, mondhatni a Memorial esszenciája, a lemez majd minden motívuma megtalálható benne.
Konklúzió: a portugáloknak egy szerintem nem várt, elsöprő erejű anyaggal sikerült visszatérniük, megmutatva, hogy helyük van műfajuk élvonalában.

9/10.