Moonspell – Irreligious

A portugál Moonspell a '90-es évek egyik legfontosabb és legkiemelkedőbb gothic bástyája. Ez többek között annak köszönhető, hogy új színt tudtak vinni a műfajba, de ezeket majd a maga idejében, a megfelelő helyen részletezem.

Langsuyar (eredeti nevén Fernando Ribeiro) és csapata 1992-től számít Moonspellnek, és ebben az évben kezdték meg igazi működésüket is… De nem úgy, ahogyan azt elvárnánk…

Vagy igen?

A Moonspell a black metal underground legsötétebb bugyraiból emelkedett ki, és az innen fakadó jellemvonások is részét képezik a zenekar varázsának.
Az első kislemez, az "Under The Moonspell" (amit megelőzött egy demó is, a "Serpent Angel", de itt még Morbid God névre hallgatott a gárda) több, mint 5000 példányban talált gazdára, ami szép teljesítmény, pláne ha figyelembe vesszük a csekély terjesztést és a zenekar földrajzi helyzetét; mert meg kell hagyni, Portugália nem éppen a black metal zenekarairól híres…

Azonban Malahék már itt is mérföldeket vertek társaikra; ha nem is zeneileg, de szövegileg rájuk akasztható a "true" biléta: a dalszövegek mind-mind az okkult sátánizmuson alapultak, és nem beszéltek ám hébe-hóba; hiszen a mai napig visszaköszönnek azok a gondolatok, melyeket megfogalmaztak immáron 12 éve.

A folytatás a debütalbum, a "Wolfheart" képében érkezett meg. Ez az album máig a kedvenc Moonspell lemezem, bár kétségtelen, hogy jelen írás tárgya nagyobb hatással volt a későbbi dark/gothic vonalra.

A "Wolfheart" ugyanannyira szerethető, mint amennyire utálható: a jellemző stílusjegyek már megjelentek, ha átfedésekkel is, de érezhető volt a jelenlétük: fennkölt (néhol folkos) dallamszerkezetek, temperamentum és a black metal rideg fagyossága elegyítve néhol doomosabb, bár többnyire középtempós dalokkal… Az albumon egy darab üresjárat sincs, és a zárt egységet csak fokozzák a horrorisztikus dalszövegek.

A lemezt jó fogadtatás kísérte, de szerintem senki sem számított ekkora ugrásra. Hiszen egy év leforgása alatt a Moonspell már nem érlelte stílusát, hanem alkalmazta is.

A zord harangjátékkal és gregorián-énekkel tarkított intró ("Perverse… Almost Religious") fokozza az ingerületet, hála a filmzeneinek tűnő, és vérfagyasztó dallamoknak. Innen robban be az első igazi Moonspell sláger, az "Opium". A dal masszív középtempón robog, kétlábgépes futamokkal tarkított riffel, amiben ismét megtalálhatóak a temperamentumos dallamok, valamint Langsuyar abszolút egyedi, markáns énekhangja és dallamai (talán perverzió kijelenteni, de a hangszíne hordoz egy bizarr rock n’ roll, country beütést; persze egy-két verzében azért még elhörgi magát), és a dalt is szokatlanul, szinte suttogva, női kórusok behozatalával zárja le. A nóta egyszerűsége, és "spontánsága" az album egyik csúcspontját jelenti.

Aki ezt a dalt nem élvezi, az már most hagyja abba a cikk olvasását.

Az "Awake" lassabb tempón robog, sokkal sejtelmesebb, és a nagyzenekari részek is emelik a hangulatot… Az egész dalt végigkíséri egy titokzatosság, ami nem bontakozik ki, és pont ezért nem lehet megunni; pláne a refrén csodaszép dallamának, a hörgés/dallamos ének váltásának (jó, tudom hogy ma, a tucatcore bandák idejében ez nem hat újdonságszerűen, de ez akkor nagyon is hatásosnak bizonyult), és a szimfonikus aláfestésnek, ami nemcsak biztosítja a tökéletes lezárást a dal végén…

…hanem ebből robban be a következő tétel, a "For A Taste Of Eternity". A kétlábgépekkel robogó, agresszív riffből érkeznek a hirtelen témaváltások, a sejtelmesség és az agresszió felkavaró váltakozása, az az energia, ami áthatja a dalt, egy újabb csúcspontot eredményez, főleg, hogy itt is megjelennek folk ütősök egy progresszív, benyomáson alapuló átvezető részeként. Ebben a dalban is egyszerűek a témák, nem túl összetett az összkép sem, és itt sem kúszik fel a játékidő 4 perc felé.

A Moonspell pont az ilyen mentalitású nótákkal tanította meg a jelenkor zenekarait a gothic slágerek megírására.

A "Ruin And Misery" szintén titkolózó hangnemben indít, Langsuyar suttogva énekli ki az újabb, fejből kiverhetetlen dallamait, amik a refrénben gregorián melódiává alakulnak át; ez a garancia egy újabb bivalyerős refrénre, hála a változatosságnak és az ötletes gitártémáknak. A dalban egy-egy hang erejéig újra felütik a fejüket a hangulatos, már-már a Moonspell esetében "tipikusnak" nevezhető dallamok; valamint itt is találkozunk egy lelassulással, ami újabb filmzenei monumentalitásra enged asszociálni.

A megmérgezett ajándékban ("The Poisoned Gift") folytatódnak az eddig felsorolt hatások, de itt találkozunk a legtöbb horrorisztikus témával; női sikolyok, és a hangulatfokozó, sejtelmes, visszahúzódó témakibontakozások… Azonban itt megbomlik az egyensúly, amennyire már-már félelmetesnek hat a dal eleje, a végére annyira lesz agresszív (főleg a refrénben a hörgő szóköpködés)… És egy újabb folkos dallam (a gitárszóló és tématranszformációi) teszi fel a pontot a platina í-re. Ebben a dalban megy fel először a játékidő 5 perc felé.

Egy félelmetes benyomást keltő, monoton átkötő ("Subversion") után érkezik az "Opium" vetélytársa, a "Raven Claws", ami egy "duett". A dal szinte már rock n' rollos témái egyensúlyoznak az eddig tapasztalt hangulattal, és ez a törékeny egység a fennkölt jókedv és a szomorkás átitatottság között félelmetes, mesteri és utánozhatatlan (ilyen kaliberű nótával 2004-ben találkoztam, a Lake Of Tears "Sister Sinister" tételében). Birgit Zacher dallamai hatalmasat dobnak az amúgy sem gyenge lemez összképén.

A "Mephisto" gyermeteg billentyűtémája dominál, és az alatta levő gitárharmónia kitörni kényszerül az újabb agresszív refrénben (Langsuyar ordít, alatta angyali kórusok)… Tényleg félelmetes dolgokat műveltek ezek a srácok a 42. perces játékidő alatt; nemis szólva arról a verzéről, ahol egy újabb adagnyi zord, suttogós, orgonás dallamcsokrot kapunk a már gyönyörtől elélvezett és leamortizált füleinkbe.

A durva és felkavaró lezárást csak folytatja, sőt, talán erre épít a "Herr Spiegelmann" nyitása; majd innen egy baszustéma alapján kinő egy hatalmas dallam, érintve a gothic sémák szövegével ("Love me…" – hát fúj.). A dalra ismét nem tudok rosszat mondani, agyas gitártémája és összetett szólója végigkíséri az életed, annyira egyszerű, mondhatni primitív, és mégis zseniális…
A Hammond-orgona használattal pedig ők is beléptek anno a ”szívemcsücske” státuszba, mert a mai napig rabja vagyok a hangszernek. Valahogy az utóbbi két tétel kilóg az összképből; sokadszorra jönnek át az igazi szépségei, meg merem kockáztatni, elsőre talán üresjáratnak is hat… De nem szabad feladni, hiszen még a java hátravan!

Egy dal személyében. Egy dal, ami jellemzi az egész Moonspellt. Amit ha meghall az ember, rámondja, hogy "igen, ez az! Ezért szeretem őket!". A süvöltő szélben játszva halad a farkas üvöltése, melyet a hideg lassan elnyel, és nem hagy válaszhoz jutni… Innen tör be egy akusztikus intrón át az album legfájdalmasabb riffje, amit az ember egy életre megjegyez. Ez a dal összefoglalja az egész albumot, minden szépség és rútság benne van, amit az "Irreligious" ad a hallgatónak; valamint ez nevezhető a Moonspell "himnuszának" is; a tétel jellemzi munkássága során talán a legjobban azt, amit ők valaha is elértek, vagy még elérhetnek (bár ezt nem hiszem, de olyan jól hangzik leírva, nem?!). A refrén egyszerű, Langsuyar szokásos ordító/körgő hangnemében; kimért, de érzed benne a fájdalmat; azt, ami csak érezhető, és nem megfogalmazható. A gitárszóló pedig az egész album legkomplexebb témáit vonultatja fel, és a "Full Moon Madness" után az ember nem tud megszólalni; egy hét perces monstrum, amire csak a csend lehet gyógyír.

A hangzás kifogásolhatatlan, minden egyes rezdülés érezhető; mert ehhez a "hallható", mint fogalom, kevésnek bizonyul. A Moonspell a kiadvány után elektromosabb, Depeche Mode-ra hajazó dolgokba kezdett bele, és 2001-ben egy hirtelen visszarettenés következménye lett egy retrospektív album, a "Darkness And Hope", amin érezni lehet az akarást, és vannak kiemelkedő pontjai, de túl van nyújtva, és túl sok az a téma, ami nem méltó a régi teljesítményhez. A "The Antidote" már egy fokkal jobban sült el, és a "Memorial" pedig, ha nagyon durva szeretnék lenni, akkor egy Irreligious 2-nek készült; és hordoz értékeket, de az "Irreligious" után már egy Moonspell lemez sem az igazi, csak dalokra vezethető vissza ez. Azt pedig a mai napig nem tudom megemészteni, hogy idén az MTV a legjobb portugál előadó címmel illette meg a zenekart; ez a kellemes csalódás. Vagy a kommerszedés?

Ettól függetlenül, hogy az egyéni jellemzők minden egyes kiadványon fellelhetőek. Az részletkérdés, hogy milyen arányban.

És hogy mennyi a pontszám? Erre az albumra nem adok pontot. Annyira részese az életemnek a mai napig, hogy nem tudom kritiaként illetni, ez inkább csak ismertetőként hat nekem. És mivel az én értékelésemben a Death — Symbolic albumán túlmenően nincsen 10 pontos album, így erre is maximum 9,87999 pontot tudnék adni.