Monuments – Gnosis

A Gnosis kilenc szerzeménye mögött négy év rendkívül kemény munkája rejtőzik. Ugyan a 2010-ben kiadott ’We Are The Foundation’ ep módfelett pozitív fogadtatásra lelt, a nagylemez elkészítése további két évet vett igénybe. Ezalatt az idő alatt, ahogy az lenni szokott, többen elvándoroltak a Monuments kötelékéből. Az egyik legnagyobb érvágás ilyenkor az énekesi szerepköröket elválló egyének távozása lehet, hiszen rendkívül sokat képes hozzátenni egy csapat munkájához egy-egy jól eltalált hangszín, jól átgondolt énektéma. Éppen ezért remek alapot szolgáltat majd mindenféle összehasonlítgatáshoz, ugyanis egy tökéletes énekes neve képes lehet egybeforrni magával a bandával – gondoljunk például a TesseracT One című lemezére -, a következő jelöltnek pedig koránt sem lesz egyszerű dolga, ha ismét le akarja nyűgözni az előd által verbuvált híveket. De ez meglehetősen szubjektív dolog, emberfüggő kinek mennyire talált be Greg és Neema által tálalt vonal, és mennyire nyeri el a tetszését Matt Rose munkája. Az nem vitás, hogy sokban különböznek a megoldásaik, de Matt is megpróbálta a legtöbbet kihozni a dologból. Ha belegondolunk nem lehetett könnyű feladat Greg és Neema változatos, két embert igénylő témái után egyedül helytállni; de azt mondhatom összességében sikerült. Olykor talán előfordul néhány dallam, ami nem igazán illik az alatta lévő gitársávra – vagy csak az elődök miatt jelentkező, tudatalatti összehasonlítás gondoltatja ezt velem –, azonban ezért teljes mértékben kárpótolnak az emlékezetes pillanatok. Ráadásul Spencer Sotelo is úgy érezte érdemes lehet vendégeskednie egy dal erejéig (a záró Denial című szerzeményen). A hangzás egyébként tökéletes, minden hangszer hihetetlenül letisztult és erőteljes is egyben. A gitárok mély hangjait is jól sikerült keverniük, így egy pillanatig sincs olyan érzése az embernek, hogy parasztvakítás lenne az egész, és igazából két húr is elég lenne az említett hangszerekre. Igaz az előzetesen kiszivárgott számok és különféle videók alapján kétségtelen, hogy profi szinten használják eszközeiket a srácok, szerencsére kellő energia és újdonság maradt az eddig ismeretlen dalokra is. A témák elképesztően összetettek és jól átgondoltak, éppen megfelelő érdekes ötlet ellensúlyozza a tipikus djent féle ritmusokat, ezalatt a kicsivel több mint negyven perc alatt.  A számok egységes hangulatának következtében maga a korong is egy szilárd tömeggé állt össze. Azonban akik eddig sem szerették az ilyesfajta lemezeket nem ez az alkotás fogja megváltoztatni a nézeteiket: ha valaki nem szívleli a tört ritmusok végeláthatatlan sorát, hamar unalmasnak titulálhatja a dolgot. Azonban összességében a Gnosis igencsak rendben van, egy csaknem tökéletes lemez lett – még a borító is pofásra sikeredett -, de mégis van valami, ami képes levonni az értékéből, ez pedig nem más, mint az a fránya idő.

Ha teszem azt a ’We Are The Foundation’ idejében sikerült volna kijönniük ezzel az anyaggal, sokkal letaglózóbb lett volna a végeredmény. Sajnos az azóta eltelt idő alatt megszámlálhatatlan banda tett próbát ilyesfajta megoldásokkal, hangulattal és hangzással eljutni a zenei társadalom legmagasabb csúcsaira. Emiatt ugyan nem üt annyira a meglepetés ereje, nem csapnak úgy arcon az újdonságok – mégis olyan precízen és maximalista módon sikerült összerakniuk ezt a korongot, hogy még így is elegendő puskapor maradt a csapat tarsolyában. Igen sokan várták az album eljövetelét, és összességében beteljesedett a jóslat, a djent új zászlóshajója ugyan megkésve, de befutott.

8.5/10