MONO – You Are There (2006)

***/a Mono nem annyira az én szívemcsücske; én csak csodálom, de egy barátom (amorphis) rajong értük, így ez igazából az ő kritikája az én minimális segítségemmel/***

„They’re not heavy like Black Sabbath – they’re heavy like Beethoven.”

Harmónia, mélység, összhang, kifinomultság, mérhetetlen súlyú témák. Finoman fogalmazva hirtelen ezekkel a szavakkal tudnám jellemezni a hat éve alakult, Japán illetőségű, a post-rock-ot egyedien értelmező négyes legutóbbi munkáját.
Szinte megmagyarázhatatlan, hogyan tudták átvinni lemezre azt a dinamikát, azt az energiát és azt a lélegzetelállító hangulatot, ami az élő fellépéseiket felejthetetlenné teszi. A lényeg, hogy sikerült nekik, de mégis, az otthoni elmélyült hallgatás és ott lenni egy koncerten – mint amilyen a prágai is volt júliusban – egyszerűen összehasonlíthatatlan.
Ezt a zenekart egyértelműen a gitáros (Taka) viszi előre, ő itt a fő motor, a többiek „csak” a keze alá dolgoznak, de ez az egy ember az, aki vezényel, aki íveli a dalokat, játszik a hangulatokkal, teremt és elpusztít, és a negyedik stúdióalbumot hallgatva úgy érzem képzelőereje végtelen.

Az első számban rögtön megkapjuk azt, amit szerintem ebben a stílusban más zenekartól ilyen formában eddig még soha.
Óvatosan, de biztosan építenek fel egy sejtelmes, kifürkészhetetlen birodalmat, minden egyes pillanatban megragadva a hallgató figyelmét és fantáziáját. Hogy ez a világ milyen lesz, az már csak az egyén képzelőerején múlik, korlátok nincsenek. Majd miután a mű elkészült kapunk egy rövidke szünetet, hogy még egyszer megcsodálhassuk, aztán kerek egy perc alatt az egészet a földdel teszik egyenlővé, közben cafatokra tépve szét az eleinte gyanútlan hallgató lelkét, mindezt tizenhárom és fél perc leforgása alatt. Hogy pontosan mi is történik e szűk negyed órában, nem próbálom meg leírni, nem lehet, viszont van ott feljebb egy link.
Agresszív, monumentális és fájdalmasan gyönyörű zene.
(Minden a leírtak alapján, bár nehéz megfogalmazni a felkavaró érzéseket, ez egy monstrum, lángok a hideg hegyen túlról…)

A második szám egy lágyabb, mindenféle agressziótól mentes kellemes gitár duett, mely körülbelül azt a célt szolgálja, hogy amennyire lehet, összekaparja a hallgatót a padlóról. Mire véget ér ez nagyjából sikerült is.

A harmadik darab (címe vágyakozást jelent) szintén nagyon kellemesen kezdődik, de amennyire higgadt és visszafogott dallamok úsznak elő a szoba sarkából, annyira fájdalmasan üvölt belőlük a magány és a sóvárgás, annyira, hogy az még a legmélyebben eltemetett emlékeket és érzéseket is képes felszínre hozni. Hiába, ez a négy ember sokkal több, mint profi zenész, ezek igazi zeneszerzők, a zene pedig gyönyörű és hatásos.
Aztán 3 perc után valami történik. Kezdetét veszi egy – a post-rock történetében is – ritka, felemelő kibontakozás, a hangsúly pedig fokozatosan a felfoghatatlanul gyönyörűen efektezett gitárokra helyeződik. Mikor először azt gondoljuk, hogy ezt már nem lehet fokozni, tévedünk. Ilyen hangzás egyszerűen nincs! A Jazzmaster üvölt, süvít, sistereg a levegő, és mégis minden kihallatszik belőle, aminek ki kell. Tökéletes háttérzene ez egy jól sikerült világvégéhez, mellesleg méltó párja, az előző album tetőpontját jelentő Lost Snow-nak. Miután a naprendszer elpárolgott Taka még gerjeszti egy darabig a hangszerét, ezzel is fokozva a tátongó űrt, hogy végül egy csendesen visszatérő dallammal a maradék kozmikus port is széthessegesse a szemünk elől. (Eszembe jutott egy rész a Galaxis útikalauzból…)

//Ez a lemez nekem erről szól (és még nagyon sok mindenről), de mindenki értelmezze úgy, ahogy neki tetszik. Ezért nem is írok róla többet, tartogat még meglepetéseket bőven.
Töltsétek le (grindcore.no-ip.org – erről a hub-ról, csak hivatalos DC-vel enged fel), ha tetszik vegyétek meg, mert minden támogatást megérdemelnek.//

Rendben, olvasás közben egyeseknek biztosan tízszer eszébe jutott, hogy GY!BE, és hogy előfordult már máshol is hasonló dalszerkezet, de a hasonlítgatás itt véget is ér, mert ez a két zene nagyon másról szól. Az első két lemezen még itt-ott érezhetők Mogwai hatások, de a zene már ott is feledtetőbb annál, hogy ezek szemet szúrjanak. A Walking albummal amellett, hogy megtalálták önmagukat, azt hiszem vitathatatlan, hogy új utat is törtek, és ezen az úton tesznek meg most egy nagy távolságot: a You Are There-el.
Ha ma létezik olyan, hogy komolyzene, akkor az most itt van előttünk. Moonlight.
* * * * * * * * * * = 10

*********************************************************************************************

Mellékes utószó gyanánt írom, hogy:

1. fura öröm olyannal írni, egy ilyen lemezről, akin érezni, hogy hatalmas dolgokat kapott tőle és élt át általa.

2. s hogy kinek is ajánlom ezt az egészet? Elméletileg bárkinek, aki ZENÉRE vágyik, és annak, akinek a mélység kell, de a valós, és valóban hátborzongató, az az alulról feltörő keserű feszítő tompa érzés. Ajánlott annak, aki az emberi érzelmek megfoghatatlanságára kíváncsi, gyönyörködni akar abban, amit az önkifejezés és a tudás egy hallgatónak adhat. Érdemes elmerülni ebben a gyönyörű mocsárban, annak is, aki rajong a post-rockért, és annak akinek jelentenek valamit, a következő nevek (sorrendben hatások alapján): iSiS, Pelican, Neurosis…??!!

10/10… de ez még eddig soha nem volt ilyen evidens!!!

Stúdióalbumok:

(2006) You Are There
(2004) Walking cloud and deep red sky, Flag fluttered and the sun shined
(2003) One Step More And You Die
(2001) Under The Pipal Tree

Collaboration / split / EP / remix:

(2006) Memorie dal Futuro
(2006) MONO / world’s end girlfriend ” Palmless Prayer / Mass Murder Refrain ”
(2005) MONO / PELICAN split
(2004) New York Soundtracks (remixes)
(2000) Hey, You. EP

Egyszer már jártak nálunk a srácok, mégpedig 2003-ban, amikor is a One Step More-al turnéztak. Erről a koncertről itt olvasható egy remek beszámoló.