Mogwai – Hardcore Will Never Die, But You Will

De a legrosszabb ebben talán az, hogy ezt már az album első két percében lehet érezni, és aztán a későbbiekben sem cáfolja ezt meg igazán semmi. Ugyan a White Noise megszokott andalgása után a legnagyobb fordulatnak hat a Mexican Grand Prix (ráadásul az egész lemez egyik nagy húzása ez a néhány pillanatában post-punkot [!] is idéző tétel), idővel azonban ez a hirtelen felkapott lelkesedés is alábbhagy, hiszen ilyen újító bátorságot nem tapasztalunk a továbbiakban.

Mindemellett még az is fájó pont, hogy ha a Mogwai eddigi életművének fejlődésvonalát nézzük, akkor a két évvel ezelőtti hangzóanyag, a The Hawk is Howling egy felfelé ívelő tendencia első darabjának tűnt, hiszen meglepő nyersességével, keménységével sokat lendített a korábbi lemezek néhol egyhangúságba fulladó momentumain, egyszóval új irányba tapogatózott, ami szerintem már akkor is nagyon ráfért a csapat munkásságára (hozzáteszem, a zenekar másik kiemelkedő alkotása ebben a periódusban a Clint Mansell-lel közösen szerzett The Fountain filmzene, jóllehet, az megint egy egészen más terepre helyezi a hatosfogat zenéjét). És íme, a Hardcore’ épp ezt a keménységet, a könnyen befogadható, de mégis egyedi témákat hagyta el (és ahol újra felveszi ezt az előző lemezzel elejtett fonalat, ott sem teljesít igazán jól, ilyen jelesül a Rano Pano vagy a George Square Thatcher Death Party), és ezzel sajnos a lehetőséget is messzire hajította, hogy potenciállal töltse meg az olykor üresjáratoktól sem mentes tételeket. Egyelőre tehát a Batcat szintjét elérő slágerekre nem számíthatunk.

A hangszerelés ugyan újszerű, de a Hardcore Will Never Die, But You Will némely darabja a korai lemezek (Ten Rapid, Young Team) egyikére is ráfért volna, nem tudom, hogy ebben volt-e valamiféle szándékoltság (amolyan „vissza a gyökerekhez” fellángolás), vagy talán az egész album egy egyszerű ujjgyakorlatként is felfogható, és így inkább minden egyes mozzanata annak tudható be, hogy a srácok valamelyes közönnyel felvértezve, az újítás szándéka nélkül, amolyan öncélú örömzenélésbe csaptak a stúdióban, mert ahhoz tényleg nem kell nóvumokon törni a fejüket, csak ebben az esetben a végeredmény megjelentetése feleslegessé is válik.

Nem szeretnék iróniát kiérezni a cím és a hangzóanyag tartalma között, de egyre inkább azon jár az eszem, hogy a fentiek fényében mondhatjuk, hogy csúnyán visszaütött ez az egyébként velős, de mégsem igazán fantáziadús albumelnevezés. Még szerencse, hogy lemezt befejezni nagyon jól tud a Mogwai, és habár annyi mágia nincs a zenéjükben, hogy elhitessék velem még azt is, hogy én vagyok Lionel, legalább egy-két igazán kellemes percet szereznek a záró tétellel, melyet azért egy nehezen felvillanó félmosollyal nyugtázhatunk.

6/10