Modern Life Is War – Fever Hunting

Elsőre csak egy jó április elsejei tréfának tűnt a kétezres évek talán legmeghatározóbb hardcore-zenekarának, a Modern Life is Warnak az újjáalakulása, de végül szó szót követett, és kiderült, hogy nem csak az idei This Is Hardcore fesztivál headlinerei lesznek, hanem ősszel új lemez is várható, illetve hogy jövőre minden bizonnyal sikerül visszatérniük Európába is. A srácok ezen kívül visszatértek az első két lemezt is kiadó Deathwishhez, ami mondhatni már kitette az irányjelzőt a folytatás irányvonalát illetően.

Mondanom sem kell, a színtér rengeteg változáson ment keresztül az elmúlt öt évben, teljesen függetlenül attól, hogy a hardcore épp melyik ágáról beszélünk. Történt egy markáns generációváltás, rengeteg zenekar tűnt fel (majd néhányuk elég gyorsan le), az Iowa államból származó Modern Life Is War menetelése pedig már nem kevesebb, mint tíz éve kezdődött. A stíluson belüli irányok tovább szakadtak, gondoljunk csak a újsulis vonal screamo irányába történt leágazására, csak hogy ne menjünk túlságosan messzire. Az első nagy kérdés az volt tehát, hová vezet az újjáalakulás utáni új irányvonal? Vajon a kezdetben annyira sikeres stílust helyezik ismét előtérbe, megpróbálva újra egységet alkotni a régi rajongókkal, vagy maradnak az utolsó anyag (főleg zeneileg) kissé jellegtelen törésvonalának mentén, esetleg megpróbálkoznak valami tényleg igazán újjal? Itt nyugodtan feltehetnénk a (Witness album legelején elhangzó) nagy kérdést: „So what the fuck are you going to do, kid?„

Egy biztos: a banda mindig is elgondolkodtató, és kivételesen intelligens dalokkal operált, így a szöveggekel kapcsolatos elvárás ismét az egekben volt. A Modern Life Is War egy kicsit valahogy mindig is többnek tűnt, mint egy egyszerű hardcore-zenekar. Vagy írhatnánk azt is, hogy több, mint egy zenekar. Lebeg körülötte valami, valami megmagyarázhatatlan, megfoghatatlan. És ez a valami anno a feloszlással elveszett. Az, hogy mi történt a srácokkal zeneileg, milyen irányba indultak el, a Fever Hunting megjelenése után immáron nem kérdés többé. A nyitó Old Fears, New Frontiers zajos aggresszivitása darabokra szedi az óvatlan hallgató hangfalát/fülesét, nem bekopog az ajtón, hanem nemes egyszerűséggel köszönés nélkül szétrúgja azt. Ezek után minden gondolkodás nélkül csap át a korong a banda valaha írt legnagyobb slágerébe, ami az időközben felnőtt generációnak ad egy segítő kezet. A Health, Wealth & Peace nem csak a felnőttéválásról, és annak elfogadásáról szól, hanem kihangsúlyozza a múlt, illetve annak a személynek az elfogadását, akivé váltál: a múltban elkövetett hibák, rossz döntések valójában mind azt szolgálják, hogy tanuljunk belőlük, és ezáltal jobb emberré váljunk. Amikor a szövegeket először elolvastam az album hallgatása közben, már itt, a második dalnál ugyanazzal a lendülettel futott végig a hideg hátamon, mint amikor tíz éve a My Love, My Way dalait szótárazgattam lelkesen. Ekkor már biztos voltam benne, hogy igen, megérte, ezzel az attitűddel akárhány újjáalakulást megbocsátanék nekik. Erre a zenekarra mindig úgy lehetett tekintetni, hogy bár kíméletlenül őszinték, de a dalok végén mégiscsak valahogy megcsillan némi fény ott hátul, az alagút végén. És szerencsére ebben a Fever Hunting sem kivétel, nincs dráma, nincs hiszti, amíg szól a lemez, addig az énekes Jeffrey Eaton az ember legjobb barátja, aki mindenből tud némi pozitív energiát varázsolni. Az anyag későbbi szakaszában rendre megidézik a My Love, My Way és Witness albumokon tapasztalható atmoszférát, szerencsére Midnight in Americát csak nyomokban tartalmaz a lemez, leginkább a Blind Are Breeding emlékeztethet minket arra a korongra.

Mint ahogy a fentiekből már rájöhettünk, nincs semmi drasztikus zenei változás, nem akarnak semmit újra feltalálni, egyszerűen csak mennek azon az úton tovább, amin a kezdetek kezdetén elindultak. Összegezve az album nem csak vizsgálja, hanem kifejezi mindazt a súlyt, ami manapság egy átlagemberre rárakódhat. Ezáltal a Fever Hunting egy csipetnyi reménnyel nyakonöntött, őszintén és rendkívül alaposan körülírt történet a felnőttéválásról, az ennek következményeként megjelenő kilátástalanságról, kiábrándultságból, ami szerencsére tovább írja egy hivatkozási alapnak tekinthető zenekar befejezettnek hitt, de korántsem befejezett történetét, akik most, néhány év kihagyás után is ugyanazzal a lendülettel vágják az arcodba a saját életed. 9,5/10