Mocsár, füst és halál – Red Swamp: Time to Die

Amikor a budapesti Red Swamp 2016-ban a Tiszassippi című nagylemezzel bemutatkozott, az izmos riffekkel és hamisítatlan füstös hangulattal azonnal helyet is csinált magának a hazai stoner metal színtéren, olyannyira, hogy nem sokkal később a Clutch a budapesti koncertjére őket választotta előzenekarnak, ami lássuk be, elég nagy dolog. 2018-ban, egész pontosan április 20. napján (420) érkezett a folytatás a Desertdrive album képében, itt történt egy dobos- és ritmusgitáros-csere, valamint egyértelműen érezhető volt, hogy a zenekar fejlődőképes, nem fullad bele a megszokás kényelmébe. 2022-ben, nem sokkal újév után pedig napvilágot látott Time to Die névre keresztelt harmadik nagylemez, ismét új dobossal, ezúttal már ritmusgitáros nélkül. Vajon sikerült tovább menetelni a fejlődés útján, vagy csak sima folytatást kapunk?

A srácok két próba között kétségkívül megmártóztak Louisiana mocsaraiban, valószínűleg kicsit le is nyeltek belőle. Eddigi lemezeiken is érezhető volt, hogy a Down, Pantera, Crowbar zenekarok voltak a legnagyobb hatással rájuk, így a súlyos és fülbemászó riffekkel most sem spóroltak. Kovács Greg hangja a Tiszassippi óta rengeteget fejlődött, mind a tiszta ének és a hörgés tekintetében, utóbbi többször hajaz Randy Blythe (Lamb of God) orgánumára, ez már rögtön a Quarantine című startnál fel is tűnik. Ez a felütés azért is különleges, mert eddig a Red Swampra nem jellemző módon thrashes beütése is van, feszes tempót diktálnak a dobok, vágtáznak a gitárok, csak a refrénre lassítanak le, ahol a vokál is dallamosra vált. A meglepetések sora folytatódik a Push című, sebességben sokkal visszafogottabb darabbal, amiben a desert- és southern rockos témák dinamikusan csavarodnak egymásra, míg a Goddamn gitárdallamai, a magas ének és a szóló pedig a Corrosion of Conformityre emlékeztetnek. Greg hangját már dicsértem fentebb, de itt muszáj ismét megemlíteni, mert gyakorlatilag mindegyik tételben rádob még egy lapáttal, egyre merészebben és változatosabban énekel például a Stonedban is, de leginkább a No Limitben rugaszkodik el a megszokott tónustól, amiben a grunge-os vokál mellé markáns, sludge-os riffek késztetik a nyakizmokat összehúzódásra. Minden szép és jó, mondhatnám, ha nem lenne két tényező, amit negatívumként tudok felsorolni.

Az egyik – és kisebb – gond az albumborító. Nem tudom, mi volt az elképzelés, de maga a szarvas és a betűtípus nem igazán vannak pariban, így egy kissé esetlen hatást keltenek. Viszont ezen felesleges vitatkozni, hiszen a borító már tényleg olyan velejárója egy kiadványnak, ami már abszolút ízlés dolga. A másik probléma már egy kicsit nagyobb, mivel azt a hangzás szenvedte meg. A félreértések elkerülése végett tisztázzuk is azonnal, hogy nem szól rosszul a lemez. Tisztább, mint az eddigi albumokon, viszont a hangszerek nem dörrennek meg eléggé, egy kicsit még feljebb lehetett volna tekerni a hangerőt, hogy több teret kapjanak, nem nyomták volna el az éneket, ami így túlságosan előtérben van. Az ilyen furmányos gitárdallamok megkövetelik, hogy nagyot szóljanak, főleg egy olyan összetett riffhalmazban, mint a Common Ground, vagy a baljós hangvételű, lassú, hamisítatlan stoner doomos gitártémákkal operáló, Time to Die című zárótételben. De igazából minden dalra ráfért volna még egy kis plusz vastagság. Ezen kívül semmi másba nem lehet belekötni, ugyanis elejétől a végéig maximálisan élvezhető, változatos anyagot szállítottak le a fiúk, a dalok szerkezete profi, mindegyikben van valami, ami megfog, beránt az igazi füstös stoner metal feelingbe, és már zizeg is a cigipapír.

A Red Swamp legújabb lemezével nem csak emlékeztet, hogy a hazai stoner metal él és virul, hanem saját határait is bátran feszegeti, ami kifejezetten frissítő élményt ad és ráadásul baromi jól sült el. Megkocsikáztatnak egy ütött-kopott benzintemetőben a stoner metal kanyargós sztrádáján, olykor érintve más stílusok otthonát is, közben pedig dől a füst a verda ablakaiból. Ezzel, bár nem újították meg a műfajt, magukhoz képest hatalmasat léptek előre. A stílus rajongóinak kötelező, a kísérletező kedvűeknek pedig bátran ajánlom. 8/10