2012. január 29.
Még alig ért véget az újév első hónapja, máris tudunk mutatni öt olyan hardcore-kislemezt, amely már vagy megjelent, vagy már előrendelhető és akár teljes hosszán, akár részleteiben meghallgatható, és szerintünk érdemes is a hallgatásra. Ennek szellemében a sötétebb hangzás szerelmeseinek ajánljuk figyelmébe a minden korábbinál erősebb Suburban Scumot, a kísérletezésre is nyitott Wrong Answert, az újgenerációs metalos hardcore képzelt koronáját már most a Guilty fejére rakjuk, a youth crew-k hagyományőrzését a Losin' It új kislemeze értelmezi újra a Floorpunchon keresztül, míg a skót War Charge több mint két hónappal a megjelenés előtt juttatta el hozzánk hamarosan megjelenő bemutatkozó kislemezét, amivel a Trial és a Strife rajongóinak kegyét szeretné megnyerni.
Hanging By A Thread 7″
(6131 Records, 2012)
8/10
Ugyan még csak harmadik kiadványánál tart az öt éve alakult New Jersey-i banda, mégis jóval több élettapasztalat van a Suburban Scum háta mögött, mint ahogy azt adott esetben sejteni lehetne. Hiszen ránézésre és felületes hallgatásra annyit lehet leszűrni, hogy itt egy újabb dühös zenekar, amelyik a modernizált NYHC legszebb hagyományait egy jól producelt és igényesen tálalt közegben formálja saját képére, ám ennél jóval többről van szó, ugyanis a zenekar a mostani huszonéves nemzedék egyik nagy vezéregyéniségévé léphet elő majdani bemutatkozó nagylemezén, legalábbis az alábbi kislemez az eddigi legmeggyőzőbb kiadványuk. A thrash metalból és a crossoverből merített riffek és groove-ok (amelyek alkalmasint kegyetlen breakdownokba is válthatnak) minden korábbinál sötétebb tónusú dalszövegekkel vannak kísérve, amelyek mintegy terápiás jelleggel oldják fel az énekes R. D. T. depressziós szorongását, önértékelési zavarait. Az ebből adódó feszültség (ami már korábban is jelen volt, hiszen a srácoknak három éve már át kellett esniük azon a tragédián, hogy saját basszusgitárosukat temették) pedig az év első igazán nagy dobását eredményezte, ugyanis az alig negyedórás felvétel nemcsak mentes minden üresjárattól, hanem saját koncertképességén túl is új szintre is emeli a Mayfly és a Ride The Fury kötelékét is megjárt formációt. Persze a jobbára dallamtalan és távolságtartó, ám mosh-pozitív zenei közeg nem talál majd széles körben is nyugtázó befogadásra, de attól még az utóbbi hónapok egyik legszerethetőbb kiadványával van dolgunk, amely meghálálja a figyelmet.
httpvh://www.youtube.com/watch?v=IfQSxxFSXJM
Guilty 7″
(Six Feet Under, 2012)
8,5/10
A New York-i hangzás legnagyobb erényét az agresszión túl mégis az a klasszikus értelemben vett átjárás biztosítja, amely révén egy zenekar a thrash metalból át tudja venni a riffeléseken, a tempóváltásokon és a fogós gitárszólókon túl az elemi dühöt is. Elvégre a hardcore közege az elmúlt közel 30 évben (ha az ’Age Of Quarreltől számolunk) mindig újra tudta értelmezni ezt az arányt a Cro-Magstől a Leewayen át egészen a Cruel Handig, csak hogy közismertebb példával is éljek. A svédek titkos nagyágyúja, az eddig egyetlen demót jegyző Guilty pedig le is üti azt a labdát, amit az utóbbi években igen keveseknek sikerül (ebben talán a State Of Mind járt az élen mostanáig), hiszen a teljes hagyományőrzés és múltidézés jegyében is saját arculatot tudtak magukra ölteni annak köszönhetően, hogy dalaik annyira a thrash metal és a hardcore határterületén táncolnak, amelynek eredményeképp a csupán négyszámos kiadvány is kellőképp változatos, élvezetes lett. Az énekdallamok és gitárszólók hallatán természetesen nem lehet nem a Metallicára és a Death Angelre gondolni, míg a változatos tempók és az izgalmas, megjegyezhető témák a nyolcvanas és a kilencvenes évek fordulójára vezetnek vissza, amihez nagyban hozzájárul a hangzás retrospektív, épp annyira koszos, amennyire minőségi színezete is. Egy szó, mint száz: nemhogy megérte várni a Guiltyre, hanem ennek tükrében csak még nagyobb elvárásokat fűzhetünk hozzájuk, mert egy egész nagylemezre értelmezve könnyen az adott megjelenési év egyik, ha nem a legjobb hardcore-kiadványa fűződhet majd hozzájuk. Az erre való potenciál pedig már most is ordít.
On Thin Ice 7″
(Demons Run Amok, 2012)
7/10
A brit hardcore-színtér köszöni szépen, él és virul: a Purgatory Records helyi védőbástyaként gyűjti össze a figyelemre érdemes bandákat, a Brutality Will Prevail már gyakorlatilag világszinten elismert a színtéren belül, de a szigetországnak még igen sok lehetőség van a tarsolyában. Legnagyobb szerencsénkre ezek a zenekarok vagy már tiszteletüket is tették nálunk (Abolition), vagy csak fogják (Survival, Broken Teeth), esetenként pedig még kiadói közünk is van az ottani színtérhez (a hazai I Drink Milk! adja ki az Iron Curtain és a Bang Bros cuccait). A skót War Charge is kiveszi a részét a helyi közösségből, noha a zenekar kétnegyed részében lengyel: ez azonban nem változtat azon, hogy a srácok már nem igazán vesződnek saját hangjuk keresésével, hiszen ezt megtalálták a kilencvenes évek metalos hardcore-hangzásának felfrissítésében. A feladat többé-kevésbé sikerült is, ám maradéktalan arculat még nem alakult ki. A Strife, a Trial és a Madball szerelmesei félmosollyal fogják nyugtázni, hogy az áprilisban Budapestre látogató srácok honnan meríthettek közvetett inspirációt az egyes riffek terén, ám ha ettől elvonatkoztatunk, a változó minőségű dalokban (amihez sajnos hozzátesz az énekes Luke orgánumának egyhangúsága is) azért találni olyan kapaszkodókat, amelyek koncertképessé és szerethetővé avanzsálják a srácokat. A hétszámos On Thin Ice nem egy tökéletes bemutatkozás, de a hibái ellenére is megvan benne az a svung, erő és őszinteség, amelyre alapozva már nem csak saját színterükön lesznek hiánypótlók, és ilyen értelemben a pontszámban is visszaköszön némi megelőlegezett bizalom.
Cross a Black Cat’s Path 7″
(Six Feet Under, 2012)
7,5/10
Ahogy Philadelphia New Yorktól olyan messze van, mint Budapest Miskolctól, talán nem is lepődünk meg azon, hogy a keleti park meghatározó mozgalmai a környező területekre is kihatnak minden közösségi szubkultúrában (leszámítva a sportokat, természetesen), gondolva itt akár a hip-hopra, akár a hardcore-ra. Hasonlóképp talán azon sem lepődünk meg, ha a Wrong Answer kiváltképp felbőszített, kiábrándult és borult hangvétele disszonáns alapok és harcias riffek (na meg szólók) terén igen sokat merít a New York-i hangzásból, ám annál jóval több lehetőséget hagy nyitva, és ebben ad igazán nagy potenciált abban, hogy komolyan számolni kelljen a zenekarral. Hiszen bárki lehet dühös, bárki játszhat kellő elánnal az agresszió szövegi és zenei formáival, de nagyon kevesek bírják ezt a megjegyezhetőség szintjén is saját előnyükre fordítani, holott a Wrong Answer gitárjátékában a meglévő kitartások mellett megjelenik az egyéni dallamívek karaktere is. A négyszámos felvétel mégis tobzódik a fogósabbnál fogósabb riffekben, amelyek éppúgy biztosítják a faltól falig tartó mozgást, mint a megjegyezhetőséget. Persze az arculat korlátai még így is limitáltnak tűnnek, ám az invariabilitás jelen esetben is a következetesség jegye, aminek értelmében a Wrong Answer kiforrott hangjának igazi izgalma épp abban jelenik meg, hogy ez a nyers erő még a kísérletező hangvételt is elbírja, elbírná a jelenleginél nagyobb dózisban is (sőt, ez lenne az igazi gól). Arról pedig februárban meggyőződhet mindenki, hogy élőben hogyan működik mindez: ha a This Is Hardcore-on a közel teltháznak kellőképp tetszett a produkció, feltehetően mi is megelégszünk majd vele.
Danger Zone 7″
(Life To Live, 2012)
6,5/10
Kár is lenne tagadni, hogy a Floorpunch időtlen ereje még tíz-tizenöt év után is ugyanannyira képes áthatni a youth crew-hangzással kacérkodó friss zenekarok morális tartását, és erre jó példa a floridai Losin’ It is, hiszen a borítón látható ufó sem véletlenül van olyan pózban, amilyenben. És ha már az utalásoknál tartunk, a Danger Zone kontextusa félúton van az említett zenekar és az Outburst között, bár közvetett hatásként természetesen a nyolcvanas évek kapcsolódó bandáit (a zenekar által is nyíltan kedvenc Gorilla Biscuits, valamint a Side by Side) is érdemes megjegyezni. A hagyomány tiszteletteljes továbbéltetése így adott, ám ez épp annyiban jelent előnyt a dalcsokorral szemben, amennyire vissza is üt abban, hogy azért az ember a felvétel hallatán értelemszerűen nagyobb előszeretettel kapja elő az említett bandák meghatározó anyagait. Ám ha ettől elvonatkoztatunk, akkor is egy olyan pofátlanul friss és fiatal bandával van dolgunk, ami 17 és 20 év közötti srácokból áll, márpedig ennek fényében nem is lehetne jobb a Danger Zone, amely inkább egy újabb lépcsőfok, mintsem beteljesedés. Többet azonban nem is lehetne várni tőle, főképp, hogy az egyes riffek és középtempók már most is bírnak akkora erőnléttel, hogy azt kellő vibrálással lehessen színpadra állítani, viszont emiatt a pontszám terén sem tudom többre értékelni a kiadványt, mint egy bizalomgerjesztő, de még saját hangját kereső produktumot.
