Mixtape Special: a Farkasokkal táncolók

Ha valaki meghallgatja a Wolves Like Us lemezét, Norvégia maximum a sokadik dolog lenne, ami az eszébe jut, és a Prosthetic Records (All That Remains, Gojira, Century) neve sincs az azonnali asszociációk közt. Ennek az a borzasztóan egyszerű oka, hogy a Late Love dalaiban egy másodperc metal nincs, és általában az a dallamos, kicsit rockos punk is inkább Amerikából érkezik, amiben ők utaznak. Persze nem kell ahhoz Small Brown Bike és Hot Water Music koncerteken felnőni, hogy az ember ilyet játszhasson, és ezt szépen be is bizonyítják nekünk a korábban a kiváló JR Ewingban vagy épp az Amuletben zenélő tagok, hiszen sikerült megírniuk egy olyan lemezt, ami egyszerre idézi fel a fent említett zenekarokat, és távolodik el tőlük. Ha hasonlítanom kéne, már csak az ének miatt is mindenképp a Planes Mistaken for Stars nevét mondanám, bennük volt meg ez a reszelős punk érzés úgy, hogy közben zeneileg kicsit poszt-hardcore beütése volt az egésznek, nem voltak gyors tempók, és az egész már-már rockzenébe ment át. Ezek szinte mind megvannak a Wolves Like Us-ban is, bár náluk inkább a melankólia dominál (ezzel is a punk részarányát növelve), és nem az elszállós hangulat, de az egész legalább ugyanolyan hatásos, mint Garedéknél, csak még nincs annyira saját karaktere. Ettől függetlenül viszont üdítő, hogy nem egy sokadik ugyanolyan dallamos punkbandát kapunk, ráadásul a dalok működnek, a majdnem 40 perc alatt csak kicsit fárad el a lemez, a borító menő (Justin Bartlett – The Secret, Kvelertak, Trap Them), jól sikerül az Afghan Whigs feldolgozás, és bár az atmoszféra miatt inkább egészében működik a lemez, azért egy-egy dal minden hallgatás után megmarad. (Jávorkúti)

Only A Mirror
(2011, Animal Style)
6.5/10

Érdekes (nem, igazából nem az), hogy amíg itthon az Akela a következő 20 évre is elintézte, hogy a farkas egyenlő legyen a metallal, addig külföldön több punkbanda is nevéül választotta a vadság mellett kétségtelenül egyfajta szomorúságot is magából árasztó állatot. A Wolves at Bay is főleg a dallamos punk/hardcore falkában vadászgat olyan társakkal, mint például a hasonlóan ígéretes Daylight, de hozzájuk hasonlóan ők se fognak ma vagy holnap a műfaj legújabb nagy dobásaivá válni. Ennek leginkább az az oka, hogy azokban a körökben, amelyeknek szól a lemez, a Lattermant mindenki ismeri, aki pedig a Lattermant ismeri, nagyjából annyi újdonságot fog találni a lemezen, hogy ezek a srácok még Make Do and Mendet is sokat hallgattak (meg ugye Nick Bellmore producelte ezt is és az End Measured Mile-t is, James Carroll pedig még fel is bukkan a harmadik dalban). Mivel mindkét említett banda remek, így a végeredmény is kellemes, de amíg például a MDaM dalai egyből belakták az ember fejét, itt sokkal kevésbé fogósak a témák, nem maradnak meg a sorok, csak annyi, hogy jól esik hallgatni a lemezt. Került azért néhány erősebb tétel az Only A Mirrorra (pl. Strangers In My Basement, Breaking In Two) és így, hogy 30 perc alatt maradnak a fiúk, az album végkicsengése is pozitív, de sajnos ez nem csak az üdvösséghez nem elég, de ahhoz sem, hogy többként kezeljük a korongot, mint ígéretes debütálás. Lehet ebből még sokkal több is, mert a legtöbb dalnál azt érezni, hogy csak egy kicsivel marad el attól, hogy valóban emlékezetes legyen, de egyelőre ennyire futotta tőlük. (Jávorkúti)

Előre leszögezem: én imádom a Crime in Stereo-t. Az viszont gyakorlatilag tény, hogy az utolsó két lemezükön az ötletelés mellett szinte végig azon volt az egyik fülük, hogy mit is hozott ki a Brand New előzőleg (ez különösen az utolsó lemezre igaz), ami persze nem volt olyan hatalmas gond, például a Seahaven és a Manchester Orchestra ugyanezzel a taktikával futott fel, ami azért jóval rosszabb. Viszont ha már ez is elítélhető, akkor mi legyen a Republic of Wolves sorsa, akik konkrétan úgy tűntek fel (önhibájukon kívül) az amerikai underground térképén, hogy egy barátjuk három demójukat feltöltötte új Brand New dalokként YouTube-ra? Ezzel csak egy kis reklám volt a célja a srácnak, ám alábecsülte a Brand New rajongótábort: mikor kiderült a turpisság, a TRoW nevét már több ezer ember ismerte az interneten, és meg is volt az új közönségkedvenc. Ezután az események közjátéka azt hozta, hogy a fiúk első EP-jükkel nem okoztak csalódást a közönségnek (ami azért nem kis szó, mivel az ismertség ára az volt, hogy azontúl mindenüket Lacey-hez hasonlítsák az emberek), a Crime In Stereo feloszlott, a Manchester Orchestra meg új utakra lépett, és az új EP már úgy érkezett, mint A Kiadvány, amin a BN fanek falatozni fognak, amíg nem jön az új album. A Cartographer pedig felnőtt a feladathoz, illetve inkább ugyanakkora maradt, mint a nagylemez, ami egy egészen különös dologból kifolyólag egészen meglepő: gyakorlatilag egy másik ember írta a két korongot. Amíg a Varuna Mason dalaiból állt és szinte végig ő is énekelt rajta, egy Hüsker Düt idéző csavarral az új EP már Gregg agyából pattant ki. Ennek a végeredménye az, hogy amíg a Varuna egy néhol a Brand New-ból kiinduló, de amúgy nagyrészt elég jellegtelenül cipőt bámuló indie lemez lett, addig a Cartographer több karakterrel bír, és hatásosabb. A felállás megint az, hogy a mérsékelten vérbő dalok közé beszúrnak néhány lefojtott balladát, de talán a több Lacey-nyúlás miatt (Home, Widow’s Walk, India) ez sokkal jobban sül el, mint a nagylemezen. Más kérdés, hogy a lassabb percek (Calm Down, Mirage) eközben annyira egy kevésbé folkos Microphones-ra hajaznak, hogy hiába lehet hatásos szlogen a banda leírásakor a „Phil Elverum találkozik Jesse Lacey-vel”, itt sajnos tényleg arról van szó, hogy az indie színtér két, talán legmeghatározóbb dalszerzőjét mímelik felváltva, ezáltal egy B-oldalas érzetet adva az EP-nek. Az, hogy a pontszám kevésbé szigorú, mint ezek a sorok, nem annak a jutalmazása, hogy előrelépés a nagylemezhez képest a Cartographer (hiszen más írta), inkább csak annak szól, hogy még így is működőképes az egész, főleg akkor, ha a hallgató hölgy, és van Tumblr regisztrációja (és a szomszédban Jessica Lange nevelget egy Addie nevű lányt). (Jávorkúti)

WOLVES AT THE GATE

We Are The Ones
(2011, Solid State)
8/10

A Solid State Records egyik legjobb bandáját búcsúztattuk nemrégiben a Haste The Day személyében, akik a metalcore dallamosabb oldalát megfogva vitték sikerre az együttest 8 év alatt, mégha a végjáték nem is sikerült a legszebben. Nem sok idő kellett azonban ahhoz, hogy a kiadó egy igen erős utánpótlást találjon a helyükre a Wolves At The Gate leigazolásával.  Az ohio-i fiatalok zenéje az emocore és metalcore közt egyensúlyoz, ami esetleg csak azoknak nem hangozhat túl jól, akik a Rise Records bandáitól akarták megtanulni, miről is szól ez a stílusmeghatározás. Remek riffek és kiállások színesítik a lemezt, a második gitáros szinte mindig talál magának valamit, amivel feldobhatja az amúgy talán kicsit középszerűbbre sikerült részeket. A banda legnagyobb erőssége azonban mégsem ebben, hanem Steve Cobucci énekes (/gitáros) hangjában rejlik, akinek kellemes hangszíne és fülbemászó dallamai pillanatok alatt levesznek bárkit a lábáról. Remekül találták el az ordítás/tiszta ének arányt, persze Cobucci hangját helyezik előtérbe a legtöbb résznél, ami a tehetségének tudatában nem meglepő. Talán egy kicsit ügyesebb dalszerkezetekkel lehetett volna a pontszámot feljebb tornázni, azonban egy bemutatkozó EP-hez képest ez még mindig egy hihetetlen ígéretes dolog, amiből bármi kisülhet a jövőben. Reméljük a kiadótól is megkapják a kellő figyelmet, hiszen 2012 egyik legnagyobb durranása lehet a már készülőben levő nagylemez, addig is itt van ez a remek dalcsokor, ami a stílus rajongóinak egy kötelező hallgatnivaló. (Jene Balázs)

POWERWOLVES

You Won’t Find Peace
(2011, Panic)
7,5/10

Ha valami felkelti Timm McIntosh érdeklődését, az nem feltétlenül lehet rossz vagy unalmas. És ahogy eddigi tippjei is mind egytől-egyig bejöttek a Panic Recordsnál (gondolva itt olyan zenekarok felfutására, mint a Set Your Goals, a Make Do And Mend, a The Saddest Landscape vagy épp a The Effort), úgy a massachusettsi Powerwolves sem fog csalódást okozni a metalos hardcore szerelmeseinek. A Metallica-dalszövegrészlet alapján elnevezett banda bemutatkozó nagylemeze ugyanis a kilencvenes évek mára klasszikus referenciaponttá érett hangzását értelmezi újra gyors, rövid és punkos attitűddel prezentált dalokban, ahol a kíméletlen riffek mellé befér egy-egy gitárdallam és groove is, ami a kritikusokat többnyire a The Hope Conspiracyre emlékezteti, szerintem azonban a Modern Life Is War nevével sem lövünk mellé. A vaskos és metalközeli témákat természetesen személyes ihletettségű dalszövegek kísérik, melyek egyszerűsége nem mindig nyerő (legalábbis alkalmasint belefuthatunk panelessé vált szózatokba), ám ez nem változtat azon, hogy az alig húszperces dalcsokor tökéletesen koncertképes és vérlázítóan magával ragadó. Ami gond lehet, az egyedül a fogós pillanatok alacsony száma, mert a You Won’t Find Peace inkább egy jó dalokat tartalmazó lemez, mintsem egy jó lemez. Az ígéret már körülrajzolódott, hiszen nem nagyon volt hasonlóra példa az utóbbi időben, hogy két ennyire eltérő mentalitású hangzás így legyen keresztezve, de a mosh-pozitív betétek mellé azért beférhetett volna pár emlékezetesebb riff vagy idézhető sor is. (Bali Dávid)