2011. április 12.
Az eheti mixtape nagyrészt azokról a bandákról szól, akiknek megvan a lehetőségük, hogy igazán nagyot alkossanak, azonban főként emberi tényezők miatt ez nem valósul meg teljes mértékben. Egyhangú szólólemez, elbaltázott vokál szereposztás, vagy a trendek erőltetése mind olyan dolgok, amik egy lemezt tönkretehetnek. Persze üdítő kivételek most is vannak, legyen szó a technikásabb emocore vonalról, vagy a hardcore-ból lett pop-rockról. Lássuk hát:
Aki egy kicsit járatos az amerikai „scene” zenékben, az biztosan hallott már Craig Owens-ről, hiszen mindenbe belekotnyeleskedik, amibe csak teheti. Már legelső bandája, a Chiodos mellett is sok projektet indított kisebb-nagyobb sikerekkel: bár szólólemeze hatalmasat bukott, a Cinematic Sunrise EP-je pozitív fogadtatásban részesült, nem beszélve az elvonós haverjaival összeütött Isles & Glaciers-ről, ami tényleg minőségire sikeredett saját műfajában. Miután kidobták a Chiodosból úgy érezte, hogy önmegvalósításának semmi sem szabhat gátat, így megalkotta a zeneileg a Chiodosra hajazó, ötletességben egy fej brokkolival versengő D.R.U.G.S-ot olyan bandák tagjaival, mint From First To Last, Matchbook Romance, Story Of The Year és Underminded. A lemez azonban sokat vállal magára: egyszerre próbálja a kemény metalcore riffeket, és a pop-punkos témákat egymásra dobálni, azonban az ember már az elején elveszti a fonalat. Craig dallamai nem tapadnak, a gitárok ezerszer hallott témákat ropogtatnak, a dalszövegek pedig kevésbé klisések, annál inkább szerencsétlenek a tőle megszokotthoz képest is. A videoklipes Sex Life mondjuk kifejezetten jóra sikerült, de nem szívesen énekli ezt az ember nyilvánosan. Vannak egyébként kiugró pillanatok és emlékezetes kiállások, illetve a színtéren is vannak sokkal gyengébb bandák, de a D.R.U.G.S sajnos Craig újabb gyenge próbálkozása, amiért nem is biztos, hogy teljesen ő a hibás. 4/10
Nem sokan gondolták volna, hogy a 2010-es hardcore alapú lemeze után ekkora változáson megy majd keresztül a Lower Than Atlantis, ők mégis megpróbálták a lehetetlent, hogy egy olyan színtéren fussanak be, ami már elég régóta tömött. A Sumerian Records rosterjét erősítő banda a kiadó „fekete báránya”, ami nem a minőségben nyilvánul meg, hanem abban, hogy itt bizony egy szál ordítást vagy breakdownt nem hallunk, annál inkább pop-rockos és pop-punkos témákat, és egy rekedtes torok szép dalolászását. Bár ez elég is lehetne a sikerhez, azonban a hasonló műfajban alkotó All Time Low vagy You Me At Six már egy kicsit gyakorlottabb a témában, és a slágergyártás is jobban megy nekik. Ez persze nem jelenti azt, hogy a World Recordon rossz dalok lennének, hiszen még így is egy kiemelkedő albummal állunk szemben, de még egy vagy két lemez kell nekik, hogy beérjenek. Arra viszont tökéletes, hogy a manapság kiadóhű rajongók új stílusok felé nyissanak, és az érzelmes énjük is előtörjön két malacpecsenye gitáron való elfogyasztása után. 7/10
Nagy csalódásként élte meg a legtöbb Underoath rajongó, amikor szeretett dobosuk és vokalistájuk elhagyta a bandát, hogy a saját útját járja a The Almost és szólókarrier képében. Aaron mindig is a dallamosabb és lágyabb zenékért rajongott, így nem volt meglepő a bejelentés, miszerint legújabb szólólemeze egy keresztény dicsőítő album lesz, torzított gitár és duplázómentesen, ahogy azt kell. Ez persze alapból egyáltalán nem baj, sőt… az viszont már igen, hogy a dalok megragadnak a középszer szintjén, vagy az alatt, és a hullámvasút helyett kapunk egy végtelennek tűnő Zsuzsi vonatot, amiben az akusztikus gitár és a csörgődob dominál, és amit már Aaron hangja sem ment meg attól, hogy nagyon gyorsan el akarjuk felejteni. Már a The Almost sem volt az igazi, azonban olyan zenésztársak vették körül, akiknek egyéni ötletei meg tudtak menteni egy-egy lemezt, azonban itt már látszik, hogy egyedül csak életképtelen próbálkozásokra futja. Neki is egy újabb agymenést ajánlok, hátha egyszer megint összejön, mint Craig Owensnek. 3,5/10
A Rise Records egyik meg nem értett gyereke a The Color Morale, hiszen a 2009-ben kiadott We All Have Demons slágeres metalcore szaga ellenére se tudott igazán nagy sikereket elérni, pedig minden adott ahhoz, hogy a színtér egyik kiemelkedő bandájává váljon: súlyos hangzás és breakdownok, életunt dalszövegek és egy kiváló vokalista. A dolog ott csúszott/csúszik el, hogy a gitárosok valószínűleg a Rise bandáin nőttek fel, így egyedi ötleteik száma nagyon véges, illetve hogy Garret Rapp kiváló tiszta énekhangja ellenére is túlnyomó részt ordít. Az utolsó előtti számban, a This Lost Song Is Yoursban azonban „kísérleti jelleggel” csak éneket hallhatunk tőle, amiből egy hihetetlen nagy sláger keveredik ki, Jonny Craig jobb pillanatait idézve. Itt meg is fájdul az ember szíve, hiszen a lemezen hasonló slágerek csak elvétve vannak, mert úgy néz ki a hangszeres szekció nem tud igazán emlékezetes dolgokat művelni, az énekes meg nem akar. Így a hírnév még várat magára. 5/10
Ha az emocore-ról esik szó manapság, önkénytelenül is arra a kiégett, ötlettelen stílusra gondol mindenki, amit a jelenleg színtéren levő bandák nagy része játszik. Ezért talán fel sem figyel az ember olyan gyöngyszemekre, amelyek ebben a stílusban próbálnak érvényesülni, de mégis elnyeli őket a beskatulyázás átka. Ebből próbál kitörni a technikásabb vonalat képviselő Sleep City, akiknek a tavalyi EP-je simán felveszi a versenyt a – hangzásban nagyon hasonló – brit Proceeddel. Élvezetes és dallamos végig a lemez, a hangszeres szekcióra egy szavunk sem lehet, hogy a kiváló vokalistáról már ne is beszéljünk. Persze egy EP-t nem nehéz nem unalmasra csinálni (bár manapság már ez sem igaz), mégis érezni a srácokon, hogy egy egész lemezen képesek lennének lekötni a figyelmét az embernek. A dalok elsőre ütnek, ám annyira jól van megírva az EP, hogy sokszoros újrahallgatás esetén is fedezhetünk fel új dolgokat, márpedig az ilyet nagyon szeretjük. 8,5/10
