Mixtape #7

Az eheti hatos csomagban foglalkozom a Magrudergrind legutóbbi kiadványáról, de terítéken lesz egy grindcore legenda, és egy olyan banda is,ami hamarosan hazánkban fog fellépni. Lesz még egy adag káoszgrind, megtekintjük, mibe dugta újabban az ujját Cameron Argon, alias Big Chocolate, és az is kiderül, hogy melyik volt számomra az év albuma tavaly. Kezdjük ezzel:

KILL THE CLIENT

Set for Extinction
(Relapse, 2010)

8/10

A Kill the Client bár nem egy régi név a szakmában (2002-ben alakultak), 2008-as, Cleptocracy című albumukkal elég nagy hírnévre tettek szert, ami nem is csoda, mert jól kombinálták a korai Brutal Truth fogósságát a Phobia extrém gyorsaságával (ha már Bryan Fajardo dobos onnan igazolt át, illetve a volt gitáros, Jody Roberts a Brutal Truthban is megfordult). Az egy évvel későbbi, Thousandswilldie-al (ők nagy kedvenceim voltak, nagy kár értük) közös spliten szereplő három dal is szerepel a lemezen, és ezekből is látszik,hogy a recept nem változott: Középtempónál nem igazán lassabb, másfél-két perc körüli dalok, elmebeteg vokál. Az egyetlen problémám a zajos produkcióval volt, ami valószínűleg direkt lett ilyen, de a gitárok hajlamosak eltűnni. Ettől függetlenül a 19 számot fél órába sűrítő anyag kitűnő munka lett, Brutal Truth rajongóknak csak ajánlani tudom. De jó lenne egy európai túra…

MAGRUDERGRIND

Crusher EP
(Scion, 2010)
8,5/10

Emlékszem, anno az I’m Fucking Done volt az a dal, amivel beleszerettem a Magrudergrindba. Olyan húzás volt benne, olyan fiatalos lendület, amit azóta is keresek a zenéjükben. Nem, mintha ez a Self-titled-ben nem lett volna ilyen, de mégsem volt akkora élmény hallgatni, nem voltak ilyen pofonegyszerű, ugrálós dalok. Na, de ez most megváltozik. A Scion, mondjuk úgy, mecenatúrájával kihozott (és mellesleg itt teljesen ingyen meghallgatható) anyagra ugyanis 6, gyakorlatilag hibátlan tételt sikerült felsorakoztatni. A megszokott minőségű tételeken túl (Leech, Heaviest Bombing) külön kiemelném a záró Cognition-t, ami egy rövid gyors rész után fordul át sludge-ba, de ennyire még a Bridge Burner sem volt súlyos. A másik pedig az Incapacity Reigns, aminél ismét 2007-ben éreztem magam. Ezt az egy percet a következő hónapokban rongyosra fogom hallgatni. Aki teheti, menjen ki Csehországba az Obscene Extreme Festre, élmény lesz.

PHOBIA

Unrelenting EP
(Willowtip, 2010)
7/10

A kaliforniai Phobia, bár majdnem annyi ideje nyomja az ipart, mint a Napalm Death, vagy a Brutal Truth, mégsem tudott sosem nagyobb népszerűségre szert tenni (mondjuk így is rengeteg új generációs zenekaron hallani az ő stílusjegyeiket), főleg nem Európában. Mondjuk ők nem is kísérelték meg soha emészthetőbbé tenni a zenéjüket, Ami viszont így sok ember gyomrát megfekheti. Hogy miért? Nos, a Phobia kőkeményen beletapos a gázpedálba, és csak nagyon rövid időre veszi le onnan a lábát. Mondjuk addig, amíg megír egy olyan himnuszt, mint az If You Used to be Punk, You Never Were. Aztán ismét teljes gázzal előre. De ez nem is gond, az ő zenéjük pont ettől egyedi. És bár voltak már pályafutásuk során ennél maradandóbb próbálkozásaik is, de ez a 17 számos anyag – ami mellesleg alig több 15 percnél – tökéletesen passzol az életművükbe. És hogy 2011 mit hoz majd a Phobia számára? Valószíműleg idén is sokat halljuk a nevüket, mivel a sztahanovista munkafolyamatot preferálják (2010 termése ez az EP, egy koncertlemez, és két split), úgyhogy a rajongók nem fognak unatkozni. Főleg ha tényleg összejön az a Magrudergrinddal, Suffering Minddal és Unholy Grave-vel közös split, amit már két éve csiripelnek a madarak.

MARUTA

Forward Into Regression
(
Willowtip, 2011)
6,5/10

Most pedig folytassuk egy számomra kedves floridai bandával, akik zeneileg a Discordance Axis és a korai Ion Dissonance zött helyezkednek el, ami annyit tesz, hogy szanaszét tördelt ütemekkel játszanak, ezt iszonyat mélyre – mondhatnám, hogy djentesre, de nem szeretem ezt a szót – hangolt gitárokkal, de nem a See You Next Tuesday vagy az As the Sun Sets által kijelölt úton, ahhoz túl sok a “közönségesebb” grindcore téma. Na tehát az alapkoncepció több mint érdekes, ám a debüthöz (In Narcosis) képest ezt az albumot visszalépésnek érzem, vagy – hogy alliteráljak a lemez címére – előrelépés a visszafejlődésbe. Bár ennyire azért nem vészes a helyzet. Mindösszesen annyiról van szó, hogy megpróbálták kicsit konszolidáltabb környezetbe helyezni az általuk generált káoszt, és ez nem sikerült teljes egészében, és akadnak üresjáratok a lemezen. Ahogyan emlékezetes pillanatok is persze, a Swine Swallower például zseniális darab. És szerencsére azért az ilyen jobb pillanatok többségben vannak a lemezen, így nem válik unalmassá a végére sem. A tagok technikai tudására egy rossz szavunk nem lehet, mint ahogyan a lemez hangzására sem. Érdemes a fél szemünket a rajtuk tartani.

BIRDS IN ROW

Cottbus EP
(Throatruiner, 2010)
8/10

Azt hiszem, számomra ez a zenekar volt 2010 egyik legnagyobb meglepetése. Ez a második EP-jük, ingyenesen letölthető. A zenéjük a screamo és a Bane, vagy inkább a Modern Life is War féle hardcore keverékeként írható le (ez főleg az éneknél nyílvánul meg), tehát nem nagyon hasonlítható mondjuk a Daitro, vagy a Belle Epoque munkásságához, de a hatás körülbelül ugyanaz. Nálam sok ilyen lemezt a hangulata minősít fel, és ez is ilyen. Simán el tudnám képzelni egy – párbeszédek nélküli –  film zenéjének.,különösen az ének az ami megfogott, az A Kid Called Dreamer vége ebből a szempontból a csúcspont, de az egész anyagon nagyon kifejező, a szövegek meg aztán végképp. És bár még elég kevés ideje vannak együtt, meglepően érettek, és a hozzáállásuk is megfelelő, így nagyon szép jövőnek néznek elébe. Aki megteheti, nézzen le a Szabad az Á-ba, ahol a hazai Wolf Shaped Clouds és a Rivers Run Dry társaságában lép fel az amúgy is igen intenzíven koncertező csapat.

DISFIGURING THE GODDESS

Circle of Nine
(Szerzői, 2011)

7,5/10

Cameron Argon, a deathcore színtér böfögő-röfögő netcelebje visszatért, hogy szóló/duóprojektjével (a szintén a Misericordiamtól kiebrudalt dobos, Phil Canicila elvileg tagja a bandának, de kötve hiszem, hogy ő dobolta fel a lemezt) újabb hadjáratot indítson a dobhártyák ellen!” – Írnám,  ha ez a cikk egy reklámkampány része lenne, de nem így van. Mindenesetre a DTG újra itt van, és még mindíg beteg. Nagyon. Bár már sokkal kevesebb a begyorsulás mint az első lemezen, és inkább a középtempók dominálnak, a Meshuggah-t idéző hangzás, a bizarr játék a tempókkal (ami amúgy a lemez legnagyobb erőssége), és Cameron hangja a slamming death metal élmezőnyébe emelhetik az együttest. Ritka az ennyire sötét hangulatú lemez, amin bár a sok effekt eléggé ront, de összességében így is elég nyomasztó. Nem értem amúgy, hogy miért nem szereznek maguknak basszgitárost, és állnak neki koncertezni, mert ebben bizony van potenciál, nem úgy, mint a szintén mostanában napvilágot látott Commissioner EP-jében. Negatívumként talán megjegyezném, hogy néhol a dalok önismétlésbe fulladnak (Mind Infection), ezeket lehetett volna rövidebbre fogni, lévén a debüt sem volt hosszabb húsz percnél, de azt sem éreztem túl rövidnek. Na de a lényeg, hogy Big Chocolate-ék új albumának fényében remélhetőleg még nagyobb rálátás nyílik egy, – szerintem méltatlanul – elhanyagolt színtérre, ajánlom beszerzésre a mester másik bandájának, az Abominable Putriditynek az első albumát, vagy a Defeated Sanitytől bármit. Waking the Cadavert kerülni.