2011. március 29.
Az alábbiakban ismételten hat lemezről olvashattok rövid összegzéseket, amelyek között – pótlás gyanánt – tavalyi megjelenésekről, illetve egészen friss kiadványokról is szó esik majd. Többek közt kiderül, hogy vajon sikerült-e a népszerű, holland csapat monumentális terve; miként tért vissza a Rufio és az Across Five Aprils; működőképes-e az újabb szupergruppként aposztrofálható poszt-hardcore side-project; tartalmaz-e valami változást a Story Of The Year legutóbbi műve a korábbiakhoz képest, és végül, de korántsem utolsósorban, milyen is egy kiváló indie lemez 2010-ből.
The Way I Fell In
(Tragic Hero Records, 2010)
9/10
A New York-i származású, férfi és női énekhanggal egyaránt rendelkező szextett két évvel ezelőtti nagylemeze igazi csemegének számított indie-rock körökben (és itt kéretik nem a fantáziátlan brit vonalra gondolni). A The World As We Know It csupa jó értelemben vett pop dalt tartalmazott, amelyek között egyforma arányban voltak fellelhetőek a lendületes, illetve a lírai jellegű szerzemények. Azonban hiába volt erős a debüt, azért helyenként érezhetőek voltak a tipikus elsőlemezes gyermekbetegségek. Ennek fényében az új anyag érettebb hangvétele jelzésértékű, és egyben töretlen fejlődést mutat. Szerencsére, mivel az előzetes nyilatkozatokban történő ígérgetések sokszor vezetnek csalódáshoz, ám a dalszerkezetek nem változtak számottevően, ugyanakkor olyan dalszerzői vénával megírt többszólamú énektémákkal sikerült megspékelni őket, amelyek egyszerre fogósak és elragadóak. Ez elsősorban azért fontos, mert sok zenekar áldozza fel a slágeresség oltárán az őszinte érzelmi töltetet, amelynek egyenes következménye a kiüresedettség. Az alapvetően zongora alapú dalok mindegyike tartalmaz olyan pillanatokat, amelyek hallatán elismerően csettinthetünk. Ugyan a nyitó Jennasea visszafogottsága kicsit ráijeszt a hallgatóra – legfeljebb altatódalnak menne el szerintem -, a továbbiakban csupa kellemes pillanat várja a kíváncsi füleket. A What You Can’t Control és a The Ones That Fall Apart lendülete és sugárzó tónusai, a Tell Me I’m Wrong finom megoldásai, majd a Dance With Me mozgásra késztető dallamai elképesztően erős kezdést reprezentálnak. A lemez második felébe egy árnyalattal kevesebb emlékezetes momentumot biggyesztettek, de akár a fantasztikus Like Yesterdayt, vagy a szenzitív I Know You Know jazzes pillanatait tekintjük, azok mind-mind az alkotói örömzene manifesztációi. Külön kiemelném Jessica Malloy teljesítményét, ami talán az egész lemez egyik legerősebb pontja; egészen elképesztő dallamokat présel ki magából – olyan, mint valami pozitív energiabomba. Ha valami másra, valami pihentetőre vágysz, a The Way I Fell In biztosan mosolyt rajzol az arcodra.
The Unforgiving
(Sony Music, 2011)
6,5/10
A holland csapat négy év után jelentetett meg ismét nagylemezt, és bár hiába adták ki az interregnum ideje alatt a végletekig igényes Black Symphonyt, éppen ideje volt már, hogy előrukkoljanak valamivel. A megjelenést rendkívüli készülődés előzte meg, a szemfülesek több felvezetővel is találkozhattak, de ez nem is csoda, hiszen konceptlemezről vagyon szó, amelynek sztorija dióhéjban annyi lenne, hogy rossz döntésük következtében bűnösnek bélyegzett, elveszett lelkek egy új lehetőséget kapnak önmaguk megmentésére. Ehhez csupán arra van szükség, hogy a gonosz különböző formáit levadásszák, és így váltsák meg saját lelki üdvüket. Olyannyira nagyszabású tartalomról beszélhetünk, hogy a történet képregény formájában is napvilágot lát majd, mégpedig Steven O’Connell tollának köszönhetően (prequel itt). A grandiózus koncepció mellé persze ehhez mért zenei megoldások is dukáln(án)ak, ennek érdekében pedig mindent bevetettek, hogy egy filmben érezzük magunkat – több-kevesebb sikerrel. A dalok kivétel nélkül egy-egy karakter jellemét tükrözik, és bár külön kiemelték, hogy más lesz az eddigiekhez képest, én nem véltem felfedezni hatalmas változásokat. Továbbra is Sharon den Adel van középpontban, a hangszeres megoldások pedig – bár valóban kidolgozottak, és kellően rétegzettek – igyekeznek megfelelő alapot biztosítani a lehengerlő énekdallamok számára. A lemez első felében nincs is ezzel semmiféle probléma, jönnek sorban a szokásos slágerek, amelyek már első hallás után könyörtelenül az emlékezetbe vésődnek. Mondjuk az In The Midlle Of The Night elején kicsit félő volt, hogy Anette Olzon (vagy ne adjisten Tarja) hangja fog felcsendülni az erősen szimfonikus/heavy metalos beütésű hangnyalábok között, de aztán a húrok közé csapott a Faster, és helyre tett mindent, én pedig konstatáltam, hogy ez bizony kétségtelenül az egyik legfogósabb tétel, amit valaha is írtak. A korong további, erősen szimfonikusra színezett atmoszférájú perceit – hangulat szempontjából – teljesen homogénnek tekinthetjük. Viszont ebből kifolyólag a dalok nem sokban különböznek egymástól, de – konceptlemezről lévén szó – ezen nincs mit csodálkozni. Összességében úgy gondolom, hogy a The Unforgiving kicsit többet markolt, mint amennyit valójában elbír; legközelebb bőven kielégítőnek bizonyulhat egy háttértörténetet nélkülöző, „mezei” album is, amely ugyanakkor sokkal változatosabb dalokat tartalmaz.
Anybody Out There
(The Militia Group,2010)
9/10
A kaliforniai dallamos punk banda öt évvel a The Comfort Of Home, és három évvel hivatalos feloszlásuk óta adott ki ismét nagylemezt. Igencsak bizonytalan volt, hogy miként is sül majd el a visszatérés, hiszen Scott Sellers énekes/gitáros körül egy teljesen új garnitúra alakult ki, így tehát könnyen prognosztizálható volt a változás. Ugyan – a műfaj jellegéből adódóan is – nem fordultak ki gyökeresen önmagukból, azért érezhető különbség van az alaplemezként kezelhető debüt, a Perhaps I Suppose és az új korong között, ennek ellenére egyenesnek tűnik a láncolat, ugyanis lemezről-lemezre lett egyre letisztultabb a Rufio zenéje. Ebből kifolyólag az Anybody Out There dalainak legnagyobb erényét elsősorban nem a technikás gitár- és dobjáték, hanem sokkal inkább az első hallás után dúdolható énekdallamok jelentik. Persze ott vannak az album igazi csúcspontjai, ahol kéz a kézben járnak, mint a lemezt nyitó Little World illetve a Drunk In Love esetében, amelyekhez fogható pop-punk slágert nem hallottam 2010-ben. Már a 2005-ös cd dalait sem a szélvészgyors tételek uralták, most azonban minden eddiginél több a középtempó, de ez semmit nem vesz el a dalok élvezeti értékéből – sőt! Példaként állítható a Deep End, a záró Moonshine vagy akár a címadó is. Persze tempósabb kompozíciókból sincs hiány, az Under 18 és az All That Lasts is elsőrangú kellékei a tizenkét tételes dalcsokornak. Igazából kiemelhetném bármelyik számot, a lemez mind a 36 perce egységes színvonalon mozog, minden egyes szerzemény potenciális sláger. Ebből kifolyólag meglehetősen magas az újrahallgatási faktor, így aztán az a szűk negyven perc bőven órákká duzzadhat. Ha summázni szeretném az elmondottakat, akkor egyértelmű, hogy 2010 egyik legjobb pop-punk lemezéről beszélhetünk.
Seriously
(Mightier Than Sword/Arctic Rodeo Recordings, 2011)
8/10
Valószínűleg kevesen kapják fel a fejüket az I Hate Our Freedom neve hallatán (amely egy David Cross viccből eredeztethető), azonban valószínűsíthető, hogy miután világossá válik, kik is alkotják a zenekart, jó pár arcvonás kisimulttá válik majd. Az egyik gitárt Justin Scurti (Milhouse) pengeti, a basszusgitárt Scott Winegard (Texas Is The Reason) kezeli, a bőröket Tucker Rule (Thursday) püföli, a másik gitárt és a mikrofont pedig Joseph Grillo (Garrison, God Fires Man) ragadta magához. Igazi szupergrupp tehát, ilyen zenészek esetén kicsi a valószínűsége, hogy csalódás érje az embert, így természetesen most sem esik meg velünk ez a csúfság, hiszen a lemez minőségi poszt-hardcore-t tartalmaz, méghozzá a pörgős, velős fajtából. Igazi beleszarós bulizene szűk húsz percben, talán így lehetne lakonikusan összegezni a rövid hanganyagot, amelynek koszos, zajos hangzása sem a véletlen műve: a keverés bizonyos Kurt Ballou nevéhez fűződik, aki nem mellékesen főállásban a Converge nevű zsúrzenekarban tépi a húrokat. Nem sokat vacakoltak a felvétellel, ez már az első hallgatás után világossá válik, egymást követik szépen, sorban a punkos szellemben komponált szerzemények, amelyek nagyrészt olyanok, mintha egy keményebb, megkurtított Garrisont hallgatna az ember. A dalok hossza egy és két perc között mozog, mindössze a záró, énekmentes Die In Your Sleep hossza éri el a három percet. Már a nyitó Top 8 deklarálja, itt bizony nincs cipőbámulás, nem kérdeznek, csak letépik az arcodat. Ugyanez érvényes a továbbiakra nézve is, de ez nem is csoda, mivel a kisujjukban van már a dalírás mikéntje. Szerintem ezek után felesleges a további szófecsérlés, egyedüli negatívumként a játékidő rövidségét tudnám felhozni, de arra meg ugye ott van az ismétlés gomb.
The Constant
(Epitaph, 2010)
7,5/10
Az előbbiekkel ellentétben a St. Louisból érkező Story Of The Year nem szorul különösebb bemutatásra, ami nem is csoda – széles körben ismert zenekarról beszélhetünk. A The Constant a negyedik nagylemezeik sorában, és azért nehéz róla bővebben szólni, mert az amerikai kvintett nem arról híres, hogy sokat változtatna a bevált recepten. Ez egyrészt jó dolog, mert aki netán úgy döntene, hogy összekuporgatott zsebpénzét egy SOTY CD-be invesztálja, azt fogja kapni, amit várt. Ugyanakkor ez a másik oldalról nyilván növeli az izgalomfaktor hiánya miatt fanyalgók számát. Azt gondolom, nyugodtan kijelenthető, hogy a 2003-as debütáló lemezük, a Page Avenue volt az eddigi legösszeszedettebb produkciójuk, és bár a 2008-as Black Swan igen közel került hozzá minőségét tekintve, végül nem tudta leütni a fejéről a koronát. Mainstream zenekarról lévén szó, a korong nívóját a tartalmazott slágerek, illetve a nettó töltelék nóták arányával mérhetjük legjobban. A The Constant ebből a szempontból valamelyest szürkébb képet mutat elődeinél, most egy árnyalatnyival kevesebb az igazán kiugró pillanat. Dan Marsala dallamai sem tűnnek olyan lelkesnek, mint korábban. Persze tisztességes, kerek énektémákat hozott össze ismét, de némi indolencia azért érzékelhető rajta – még ha nem is olyan vészes a dolog. Ami a fentebb már pedzegetett slágereket illeti, a lemez magaslati pontjait a fogós refrénű The Ghost Of You And I, a punkos To The Burial, a ragadós melódiákkal operáló The Dream Is Over és a lágy Holding On To You jelentik. Bár meglehetősen homogén dalállománnyal állunk szemben, érdekes módon a korong vége nem fullad unalomba, az utolsó négy szerzemény kifejezetten pulzusemelő taktusokkal furakodik a hallójáratokba, az Eye For An Eye-nál impozánsabb befejezést pedig nem is lehetett volna találni. Ha mindezt összeadjuk, akkor az kerekedik ki belőle, hogy ez egy jó lemez, amelynek minőségét látatlanban is igazolja a borítón olvasható bandanév, ami egyszersmind megbízható márkajelzés is.
Going Down With The Ship EP
(Indianola, 2011)
5/10
A névválasztás nem a véletlen műve, elvégre a formáció összetétele pontosan megegyezik az Across Five Aprils eredeti, 2003-as felállásával, sőt, de facto jogutódnak tekinthető. Abban az évben jelent meg ugyanis az azonos című, bemutatkozó lemezük, amely az elmúlt évtized egyik legjobb emocore lemeze volt. Ezt számtalan tagcsere és két gyengébb kiadvány követte, majd három évvel ezelőtt bejelentették a feloszlásukat. Az előzmények ismeretében valószínűleg sokak vérnyomása emelkedett meg a reunion hírének hallatán, amely vélhetően egészen a koronggal való első ismerkedésig fog tartani – sajnos. Merthogy nyugodtan kijelenthető: ez a négyszámos EP meg sem közelíti az ATIP szintjét. Valójában már a második tétel után kifogynak az ötletekből, és mivel összesen négy szám került rögzítésre, ez így meglehetősen kellemetlenül veszi ki magát. Hiába fogósak a nyitó The Loudest Silence dallamai, a továbbiakban már Steve Taylor sem produkál olyat, amire felkapnánk a fejünket. Pedig nagyon elkélt volna néhány jó énektéma, mert ezek hiányában inkább csak jobb pillanatokat tudunk feljegyezni az egy kaptafás instrumentális megoldások közepette. A gitár- és dobtémákról ugyanez mondható el, jóval egyszerűbbek, mint amire előzetesen lehetett számítani, semmi kiugró, vagy izgalmas elképzelés nem üti fel a fejét. Persze alapesetben ez nem okozna különösebb problémát, de azoktól a zenészektől, akik képesek voltak megírni egy olyan albumot, amely nyolc év távlatából is frissnek hat, többet várna az ember. Szóval bőven van még mit csiszolni, és éppen ezért remélem, mire egy esetleges nagylemez készítésére kerülne a sor, aktivizálja magát a kreatív részleg – másként nehezen tudom elképzelni, hogy mondjuk harminc perc fölötti játékidővel le tudnák kötni bárki figyelmét. De talán akkor majd kellemes lesz a csalódás.
