2011. március 22.
E heti összeállításunkban többnyire friss és független hazai megjelenéseket vizsgálunk meg, így szó lesz arról, meddig lehet a black metal határait érdemileg kifeszegetni; hogyan adhat egymásnak maradéktalan randevút a stoner és a grunge közege; miért fontos a jó dalszöveg egy dallamos, ám nyers punk/hardcore közegben; hány válaszút lehetséges a screamo világán belül; milyen lehetőségei vannak két olyan bandának, amit egyetlen ember köt össze; és hogyan lehet izgalmasan prog-rockot játszani kevésbé eltalált névvel. Jó szórakozást!
Cleaning a Cave [letöltés]
(SZERZŐI KIADÁS, 2011)
10/7.
Két éve a Nebulosus Fatum névváltását megpecsételő háromszámos demó az egyik leginkább bizalomgerjesztő felvétel volt, amivel abban az évben találkoztam. Az érdeklődésemet főként az keltette fel, hogy a srácok nemcsak elrugaszkodtak korábbi, nordikus black metal-gyökereiktől, hanem oly mértékben ki is tágították annak határait, hogy abból egy értékes karakter kicsírázása volt sejthető. Némiképp ezt kívánja alátámasztani a kissé megkésett Cleaning a Cave című bemutatkozás is, ami csak helyenként váltja bizonyítékká a két éve prezentált ígéretet.
A háromnegyed órás dalcsokor legnagyobb erőssége az a határfeszegető sokszínűség, amivel korábban is találkozhattunk, hiszen a black metaltól megörökölt dalvázak punkkal, dzsesszel, shoegaze-zel, doommal és a kilencvenes éveket megidéző emo-gitártémákkal találkoznak, különféle előfordulásokban és arányokban. Nem véletlen, hogy a zenekar a sajnos mára kliséssé vált extrém rock jelzővel illeti munkásságát, hiszen ez a színes paletta valóban megfoghatatlan egyetlen szubzsáner megbélyegzésével, és inkább olyan összhatásnak lehetünk fültanúi, ami minden szempontból haladó szellemiségű, zeneileg nyitott és kellő képzettséget, egyben kiforrott világnézetet sugalló. És talán épp ez a kiforrottság a baj, ugyanis a Cleaning a Cave egyes szerzeményei, dalszövegei és vizuális külcsíne olyan beidegződésről tesznek tanúbizonyságot, amik azt sugallják, hogy a lemezen szereplő dalok néhol vagy túl vannak írva, vagy úgy lettek felvéve, hogy abban a maximalizmus háttérbe szorította a dalszerzés szenvedélyét. Arra kívánok utalni, hogy a tizenegy szerzeménynek legalább a harmada annyira mechanikusan precíz arculatban részesült, hogy nem feltétlenül hagy teret a hibának, pedig néha arra is szükség lenne, hiszen bizonyos helyzetekben ez kínál ösvényt arra, hogy egy dal igazán átélhetővé váljon. Főként egy olyan zenei hatásokkal tarkított közegben, aminek több mint a felét érzelmi alapú befogadással lehet csak megítélni. Az így létrejövő alkalmi monotonitás mellett ugyanígy tompíthat az összképen a dalok sorrendje, mivel az első négy szerzeményből a Beteg kivételével háromnál igaznak vélem az előbbi megállapításomat – egyszerűen biccen, pedig nem egy fogós témával bírnak ezek sem. Külön öröm számomra, hogy a felvételen helyet kaptak a demón megismert tételek, amelyek mindenképp megerősítik a tényt, hogy a Karst saját ösvénye valóban páratlan értékkel kecsegtet, ám a Cleaning a Cave ezt mégsem tudta teljes egészében megközelíteni. Pedig a potenciál megvan benne, hiszen a Halandó felszabadultsága és merengése, az angol szövegű Bead a part féktelen lendülete, vagy a Jövő fogóssága mind azt bizonyítják, hogy a Karst megérdemli a figyelmet. Ezért is szavazom meg neki a magasabb pontszámot, és bízom benne, hogy a következő felvétel már mentesül attól a merev beágyazottságtól, ami egy ilyen nyitott közegben túl paradox módon hat ahhoz, hogy a Cleaning a Cave beteljesíthesse az elvárásokat.
The Day Ends EP [letöltés]
(R33, 2011)
10/8.
SP legnagyobb metálos rajongója tudja nagyon jól, hogy a téli berket nem Krisztián dalaival (vagy magával a művész úrral), hanem füstös riffekkel lehet igazán befűteni, így nem is tett másként, mint a bemutatkozó Apey & The Pea nagylemez első felét EP formájában tette elérhetővé mintegy kedvcsináló gyanánt. Ennél jobb dolog pedig aligha történhetett velünk, mivel a The Day Ends méltán fémjelzi, hogy itt valami nagyon jó dolog készülődik.
Ugyanis az öt szerzeményt közel huszonhat percbe sűrítő dalcsokor kellőképp izgalmas, minőségi és szerethető ahhoz, hogy a Neck Sprain énekesére ezentúl szólómunkásságában is kíváncsiak legyünk. A felvételen lényegében minden dal más benyomást pendít meg az emberben, ám Apey orgánuma és az a bizonyos szemöldök-összehúzós, grimaszolós, de belül mosolygós érzés mégis összekapcsolja őket. Például a nyitó 80 olyan, mint egy herékkel megajándékozott Foo Fighters-dal, amiből a grunge jelenléte azért fontos, mivel a The Day Ends dalait a seattle-i hangzás és a stoner összefonódása is egységes élménnyé rendezi. Ez a címadóban kerekedik ki a Pearl Jam és a ’Frontier-időszakos Queensryche miliőjét megidéző dallamokban, ám a felvétel további három dala már összerázza a meglévő ismereteket. Az I, The Rope Eater a kritika első analógiájában egy egész panelt képes lenne felfűteni szőrös riffjeivel és morózus szigorával, míg a Stone Cold True játékosságában a ritmusszekcióról is lehull a lepel, hiszen ehhez fogható váltásokat legutóbb a Superbuttban hallhattunk – igaz, itt ezt is bekebelezi ez a markáns hangvétel. Számomra azonban a záró Black Lamb az, ami jelen pillanatban a legtöbbet ad, mivel Apey orgánuma némely pillanatban Dax Riggs (Acid Bath) szívszaggató hangszínét idézi fel, ami főleg a gitártémákkal való harmonikus együttállásban válik felfedhetővé. Ezek után pedig mi mást is lehetne mondani, minthogy várjuk a teljes felvételt? Ti is tegyetek hasonlóképp.
Néma falak, üres fejek EP [bandcamp]
(SZERZŐI KIADÁS, 2010)
10/6,5.
Régi adósságot törlesztek az alábbi kritikával, mivel a Hanoi bemutatkozó felvétele is azon kiadványok közé tartozik, amik a NuSkull áthangolása közben érkeztek meg hozzám. Ugyanakkor nem is szándékoztam elfelejteni a kiadványt, hiszen a bihari srácok kellően bizalomgerjesztő EP-t raktak össze ahhoz, hogy a szükséges lépcsőfokok meglépését követően a Szükségállapot és a Téveszme szintjére juthassanak mind népszerűség, mind letisztultság szempontjából.
A Néma falak, üres fejek hat tétele (és egy intrója) robbanékony, dühös és dallamos punk/hardcore egyvelegét prezentálja, mindezt fogós akkordok, hangsúlyos csordavokálok és az a bizonyos szükségszerű lüktetés megléte mellett. Épp ez a puritán őszinteség az, ami a legnagyobb erénye a gárdának, hiszen a tálalás és az összkép méltán tükrözi, hogy tehetséges zenekarral van dolgunk, és ez az is, amire egy ráférne egy kicsi finomhangolás, főleg a dalszövegek, valamint az azzal kapcsolatos előadásmód szempontjából. Ugyanis a dalok lendülete és sodró temperamentuma valóban megkívánja azt az attitűdöt és vehemenciát, ahogy és amiről szólnak a dalok, ugyanakkor jó lenne szempontként kezelni, hogy az ezt befogadó közönség nem szorul ennyire részletes, már-már didaktikus kinyilatkoztatásokra: az értelmes ember kevesebből is érti az üzenetet. Ezt főként a Kutya („amikor még régen egy barna kutyám volt / sokat játszottunk távol a toronyházaktól / de azóta magamra leltem és idősebb lettem / sokan mondják nekem, hogy én már felnőttem / mit tehetek ez ellen? / semmit sem lehet, ez így marad / a gyerekek mind felnőnek / a felnőttek meghalnak”) és az árulkodó című A ma seggfejei = a holnap seggfejei című tétel soraiban is érződnek. Nem mindig szükséges rímeket keresni, erre már a srácok is rájöttek, de szerintem kényelmesebb lenne nem izzadni ezen, hanem csak autográf módon, de izgalmasan, kissé nyitva hagyva megfogalmazni ugyanezt a közeljövőben. Hiszen a világ hiába változik, problémák mindig lesznek, arról pedig egy ilyen túltelített színtéren csak úgy érdemes zenével reflektálni (lásd az Another Way kiemelkedő példáját, amivel rokoni vonásokat mutat néhány itt megfogalmazott gondolat), ha a falak toposzán túl egy kicsit merünk más irányban is mozogni. Ha ez rendeződik, és az egyébként tényleg fogós zenei alapok minőségibb dalszövegeket kapnak, a banda is sokkal több emberhez fog eljutni – tényleg ilyen egyszerű az egész, mert a kevesebb néha több.
Rehearsal Room Session [bandcamp]
(DEMÓ, 2011)
10/7.
Ahogy az elmúlt években egyre nagyobb teret szakított ki magának az undergroundban a screamo (értsd: lassan kialakult egy olyan állandó közönség, akik lényegében egy körbe szerveződve képesek navigálni és élvezni is ezt a szubkultúrát), úgy várható volt, hogy a Kernel Panic próbálkozásait követően egyre több banda kap majd rá a műfaj ízére. Így alakult ki, hogy a Kids Like Us Records önmagában is alkalmassá vált ennek a közvetítésére, és az is, hogy a Wolf Shaped Clouds elődje, a post-rockos elemekkel tűzdelt Ashes of Atlantis is létjogosultságot nyert.
Ebből a kontextusból született meg az akkori tagság felét megőrző Wolf Shaped Clouds is, akik nem csupán tagokat, hanem vérkeringést is örököltek az elődtől – ugyanakkor a post-rockba ágyazódás (szerencsére) itt nem domináns tényező, így a Wolf szerzeményei is direktebbek, sűrűbbek, érzelemgazdagabbak, és csak eszközként használják a gyönyörködtetést ahelyett, hogy szerkezeti vázként vennék elő. Ebből a szempontból beáll egyfajta kettősség is, hiszen az egyes dühkitörések (legyen az hosszabb vagy rövidebb) épp annyira kaotikusak a műfaj gyökereihez illeszkedve, amennyire szívfacsaróak is, így a Loma Prieta hatása is meg-megélénkül, ám ebből nem lesz modellkövetés, hiszen az egyes tételek nemcsak dalszövegeiket, hanem nyers erejüket tekintve is más hangnemben szólalnak meg. Szerencsére a dalokban megvan az a változatosság, ami közvetett kapcsolatot eredményez a punkkal és a hardcore-ral is, így ezek az alkalmi kikacsintgatások is több lehetőséget kínálhatnak majd a későbbiekben, ám ehhez majd az is kelleni fog, hogy a jelenlegi felvétel megéljen egy élvezhetőbb újrafelvételt, mert olykor tényleg csörömpölés-szaga van az előadásnak, holott mind tudjuk, hogy nem erről van szó. A kérdés persze az, hogy innen merre visz a zenekar útja, hiszen kettőn áll a vásár: vagy az Ashesnél magasabb szinten kel frigyre a post-rock és a screamo, vagy elrugaszkodnak ettől a képlettől, és a nyers, ám sokszínű kisugárzás jelenti majd a Wolf Shaped Clouds igazi valóját – ez a zenekaron múlik, viszont az alábbi demó így nem csupán belső irányjelző, hanem egy ildomos és örömmel fogadott életjel is.
Split [letöltés]
(SZERZŐI KIADÁS, 2011)
10/6,5. || 10/7,5.
A megosztott bemutatkozások legnagyobb előnye abban mutatkozik meg, hogy nemcsak a megosztó zenekarok összetartozása lesz érzékeltetve, hanem adott esetben a rájuk kíváncsi publikum is hozzáférhet új impulzusokhoz. Jelen esetben pedig mindkét tényező érvényesül is, hiszen a két zenekart összeköti Spányik Péter gitáros személye és jelenléte, valamint a két banda hangzása is tartalmaz annyi különbséget, hogy érdemes legyen mindkét „oldalt” meghallgatni.
Az Another Dawn Comes lényegében olyan metalcore-t játszik, ami kiállásában és tartásában is metalosabb a hazai átlagnál: persze a svédeltség ténye itt is megfülelhető a különböző ereszkedésekben és szöges riffelésekben, ám az összhatás mégis úgy osztogatja a breakdownokat és a felpörgetéseket, hogy az arány jobban kibillenjen a metal felé. Úgy gondolom, a továbbiakban ez lehet a kulcsa annak, hogy kitűnjenek a felhozatalból, hiszen ahogy nyomokban már itt is megfülelhetők azok a blasttel telített örvénylések és hangsúlyos kiállások, amikre egy egész arculat épülhet fel, úgy a meglévő gyengeségek (mint az énekben mutatkozó magasok és a néhol döcögősre sikeredett dalindítások) is rá lesznek utalva a kikopásra. Az itt felsorakoztatott három szerzemény valóban bizalomgerjesztő, még akkor is, ha a teljes kohézió és a valódi ötletek megléte még nem is sarkallna arra, hogy egyelőre nagyobb pontszámot merjek adni az Another Dawn Comes bemutatkozására: szeretnék bizonyítékot kapni arra, hogy ez a megszólalás nem alacsonyodik le a modellkövetés szintjére. Kár lenne érte.
Ezzel szemben az Emerging Beastet úgy lehetne jellemezni, mint egy modern death metal bandát, ami a riffek technikai hátterének, valamint a dalok alaptempóinak, váltásainak tükrében nemcsak kellő izgalomfaktorral, hanem ínyenc örömmel is szolgálnak, hiszen hiányzott az itthoni palettáról egy ilyen arculattal bíró friss banda. Elvégre ha átpásztázzuk magunkat a magyar death metal minőségi krémjén, azon kapjuk magunkat, hogy a Gutted, a Kill With Hate és a Depths Of Depravity után generációs szakadék következik, és ezt a jövőben orvosolhatja majd az Emerging Beast, hiszen témaváltásai és komplex összképe kiérdemlik a műfaj szerelmeseinek figyelmét. Egyedül két dolgon lenne célszerű változtatni: az egyik a lábdob hangzása, mert az ugyan általánosságban mondható el a felvételről, hogy jól szól az anyag, ilyen tempó mellett mégis zavaróvá tud válni ez a hangszín. A másik pedig Kéményes Peti alkalmi mormolása, ami szerintem kiszakad a dalok alaptermészetéből, mindazonáltal az eddigi bandáit hallva úgy gondolom, hogy most találta meg igazán a saját közegét olyan értelemben, hogy abban igazán nagy kiugrási lehetőség legyen.
Így összefoglalva a split valóban bizalomgerjesztő mindkét oldalon, hiszen két friss és lelkes zenekarral van dolgunk, akik a saját fertályukon még sok értékes percet adhatnak majd az ütemezett fejlődésük mellett kis hazánk undergroundjának.
Toast in the Shell [letöltés]
(SZERZŐI KIADÁS, 2011)
10/7.
Mindenféle lokálpatriotizmus és nagyképűség nélkül ki merem jelenteni, hogy a kelet-európai progresszív rockzenével kapcsolatos felfogásunk lényegében megkülönböztethető, megkülönböztetendő színtérként kezelhető a világ többi szegletétől elvonatkoztatva, hiszen ha végigpásztázzuk kis hazánk és a környező régiók eddigi legnagyobb sikertörténeteit és reménysugarait, mindegyikről ugyanazt a két paramétert tudjuk elmondani: tehetség adta örömzene szülte, és mégis olyan keserédes, merengő hangvételt áraszt, amit csak a tavaszi és az őszi esőzés kísérőzenéjeként lehet igazán megragadni. Az előbbi elképzelés alól – ami mind kulturális, mind általában vett zenei szokásaink lenyomatát magában foglalja – a Ghost Toast bemutatkozása sem jelent kivételt.
Abban azonban igen, hogy az alapvetően keleti kikacsintgatások (amik a dalszerkezetek múltidéző természetére, valamint egyes dallamok bevezetésére vonatkoznak) példaértékűen modern, nyitott és sokszínű, lélegző zenei közegben teljesednek ki, amik jobbára egy olyan progresszív rockzenei hangzást eredményeznek, ami nem ódzkodik sem a space rockos, sem a dzsesszes, sem a post-rockos kitételektől. Ilyen szempontból egy-egy érzékeny dallam az utóbbi időben kissé eltűnt Sonar legszebb pillanatait juttatja az eszembe, azonban a Ghost Toast alaptermészeténél fogva is jóval intenzívebb, teltebb és energikusabb zenét játszik, aminek nem célja a gyönyörködtetés, csupán egy újabb funkciója ebben a még kissé kiforratlan kavalkádban. Ezt csak azért érzem szükségesnek hangsúlyozni, mert az eleve nem tökéletes megszólalás mellett az elvitathatatlan technikai képzettség mellett olykor úgy tűnik, hogy a felhalmozott témák nem alkotnak olyan szerves kohéziót, mint amit talán kevesebb eszközzel is el lehetne érni, ám ez csak alkalmi jelleggel mutatkozik meg. Hiszen a közel egyórás játékidejű album épp elég kellemes pillanatot hordoz magában ahhoz, hogy még a véleményem szerint kevésbé előnyös név ellenére is megjegyezzük a Ghost Toastot: a kellemes benyomást pedig a műfaji változatosság és az egzotikum ténye biztosítja, ami alapján talán külföldön is felfigyelhetnek erre a korszakokon és zsánereken átívelő, abszolút igényes szintézisre. Mert ha itthon talán nehezebb is ilyen zenei világgal érvényesülni (a dzsesszhez képest túl rockos, a post-rockhoz képest túlzottan direkt, a progresszív rockhoz képest pedig nem eléggé irányított), ezzel az atmoszférateremtéssel még sokra viheti a zenekar. Nekem csupán két kitételem lenne: az egyik az energiaminimumra törekvés elve, mert kevesebb technikai közbeékelés nélkül is tudjuk, mire képes ez a hallhatóan jól összeszokott csapat, a másik pedig épp ebből következik, hogy igen is tessék egy kicsit feloldani a belső béklyókat, és a már megszokott(nak hangzó) dalszerzési módokon túl új, kísérletezősebb és merészebb ösvények felé is nyitni. Ha ez sikerül, újabb kész értéket tudunk biztosítani a nemzetközi porondnak, a Toast in the Shell pedig már meg is lebegteti azt, hogy a cél bizonyára elérhető.
