2011. március 15.
Tracklist:
Negyedik alkalommal jelentkezik új rovatunk, a Mixtape: ezúttal egy meglehetősen eklektikus kollekciót szedtünk össze, de cserébe friss lemezekről van szó. Találkozhattok itt Svájc egyik nagy reménységével, hazai fiatal, de rutinos hip-hop/ragga előadóval, Boston három rutinos bandájával, és New York nagy öregjeivel. Vannak jó, és kevésbé jó alkotások köztük, Walter Schreifels például most sem hibázott, a Daniel Striped Tiger lemezét meg szívesen körbevinnénk az angol indie színtéren, de azért nem minden arany, ami rímel.
An Eye on the Universe
(Pelagic Records, 2011)
8/10
A svájci Abraham debütáló lemeze valahogy olyan, mint amilyennek a Spylacopa EP-jének kellett volna lennie. Emlékszik még valaki a 2009-es szupergruppra? Akkor és ott valami remek poszt-metal/poszt-hardcore förmedvényt várt mindenki, de a dalok nem igazán állták ki az újrahallgatás próbáját. Két évre rájuk erre jön egy svájci csapat, lekever egy tockost az Oceannek, és vígan csobban egyet a Mastodon farvizében. Az An Eye on the Universe leginkább progresszív metalként jellemezhető, tele van az utóbbi évek legjobb metalbandáinak hatásaival: Brenték mellett Burst, Baroness, vagy akár Tool általi befolyásoltságot is fel lehet fedezni ebben a negyvenöt percben. A Coyote Versus Machete például úgy kezdődik, mintha maga Justin Broadrick eresztené egymásnak az Isis és a Baroness gárdáját valami pokoli rockoff keretein belül, a Saloon Bizarre viszont kevesebb súllyal is roppant hatásos tud lenni, különösen az ügyesen, és mértékkel használt tiszta vokál miatt. A többi öt dalt is sikerrel tölti meg nyomatékkal, húzóerővel, és üdítő dallamokkal az öt srác, a Hellsinki lassabb kezdése is nagyon jól lett elhelyezve – nem mondaná meg az ember, hogy egy ennyire fiatal banda tépi a húrokat. Sok helyen az Ocean második albuma, az Aeolian ugrott be, meg persze az, hogy mennyire örültünk volna tavaly egy ilyen albumnak a németektől. Roppant ígéretes anyag, ráadásul Svájc közelsége miatt arra is lehet számítani, hogy ellátogatnak majd hozzánk (inkább ez, mint egy huszonötödik Ocean koncert), érdemes addigra megbarátkozni a lemezzel, mivel Európában nem sok ilyen album születik.
Irónia
(DDK, 2011)
5.5/10
Ha már szó volt az AKPH vagy a Punnany Massif lemezeiről, akkor helyet érdemelhet Copy Con új albuma is: a Tigris nevű reggae/dub bandával felemelkedő rapper/raggázó már pár éve szóló előadóként is elég ismert a hazai Jamaika-imádók körében, és ez az Iróniával se fog változni. Ahogy lentebb majd a Murphysnél, nála is el kell mondani, hogy nem a világmegváltás a célja, egy lötyögős, seggrázós zenénél többet teljesen felesleges várni egy ilyen lemeztől – és ha ez sikerül neki, akkor elnézhetővé válnak a szemet/fület szúró hibák. Az megszokott magyar hip-hop baki, hogy nem tudnak b-oldalazni, minden megy a lemezre, így fordulhatott elő, hogy a lemezen majdnem ötven percen át élvezhetjük a hangrekesztős, arcoskodós szövegelést, amely ilyen hosszúságban azért fárasztó tud lenni (a PASO is mindig belelép ebbe), viszont mértékkel még szórakoztatni is képes: pont azzal, hogy szinte zavaróan őszinte. Nincs benne a mostani popzenék álszentsége, helyette viszont a tinilét minden aranyos-kínos bája megfordul a sorokban (erre az Én nőm a legjobb példa) és a lazulós alapokban, valamint annyira célratörő dalokat írtak, hogy az a ’80-as évek popzenéjének egyenességét idézően képes a mulattatásra. És ennél többre igazán nincs is szüksége az Irie Maffia felvevőközönségének: legyen pipafüstös hangulata, idealizálja a füvezést, lehessen rá lazulni egy házibuliban. Nem épp a legjobb dolog ez, de a kézenfekvő alternatívák közt már annyira nem tűnik rossznak, főleg, hogy ez olyan popzene, ami megelégszik a saját terével, és nem akar az arcunkba mászni a lehető összes felületen. Sajnos vannak a lemezen olyan pillanatok, amelyek bármikor meggyőznek arról, hogy Jamaica raszta katatóniája nem nekem való, de valahogy mégse volt rossz hallgatni, és visszanyerni a gimi első 1-2 évének facepalm-pozitív, de bájos kamaszkorát.
No Difference
(Clean Plate, 2011)
9/10
Hiteltelen lennék, ha azt mondanám, hogy már akkor megvolt ez a 9/10, mikor még csak a borítót láttam a lemezből? Nagy szerencsémre aztán a bostoni banda megmentette kritikusi renomémat, és összehozott új albumára egy olyan dalcsokrot, amire nyugodt szívvel dobok közel maximális pontszámot. A Daniel Striped Tiger eddig is rajta volt az ígéretes bandákat felsorakoztató listámon, hiszen a Condition és a Capital Cities is jó lemezek voltak, de valamiért sosem találtam meg azokon az albumokon azt a kellő pluszt, ami miatt mondjuk a Life at these Speeds, a Sinaloa, vagy az A Day in Black and White késői dalait újra és újra lejátszóba rakom. Erre jött a No Difference, és olyanra sikeredett, ami az előbbi lista legjobb pillanatait idézi: dúskál bennük, de nem túlozza el a Dischord/Ebullition hatásokat, a kiváló indie/emo dallamokat pedig olyan vehemenciával ömleszti ránk, hogy unalmas pillanatokat keresve se találunk. Amellett, hogy a klasszikusabb amerikai (most mondjam, hogy poszt-punkos?) indie rock témái felbukkannak, helyet kapnak a Kidcrash-re jellemző „matekos” hatások, ahogy néhány screamo/punk húzás is, szóval hiába a garázshangzás, itt nem keverednek össze a „leszarós” és a „laza” fogalmak, összetett dalokról van szó. A legjobb, hogy hiába van a zenéjükben egy csomó Mike Kirsch meg Guy Picciotto hatás, ezek megmaradnak iránytadó szinten, még ha a No Reverse-ről egyből a Moss Icon jutott is eszembe. A No Difference nem olyan lett, mint amit a screamo, emo, vagy indie jelzők alapján várhatnál, hanem valami olyasmit adtak ki a fiúk, amit meg kell hallgatni, címkézni itt kivételesen tényleg felesleges.
Going Out in Style
(Born & Bred, 2011)
7.5/10
Hiába nyújt a kelta punk rengeteg poénlehetőséget, a Dropkick Murphys albumáról írni nem egy kritikusi álom – nagyjából olyan nehéz értelmes tartalommal megtölteni egy bekezdést, mint egy Motörhead vagy AC/DC kritikát. Hogy miért? Mert lemezről lemezre ugyanazt csinálják, hiszen ez csak teljesen ártatlan (már amennyire ártatlan lehet bármi, amihez íreknek közük van) bulizene, felesleges is lenne albumról albumra változtatniuk rajta, így az egyetlen érdemleges információ az az, hogy hány emlékezetes dalt sikerült írniuk. A Going Out in Style-lal hatodszorra futnak neki az egyértelműen koncertre és ivásra teremtett folk punknak az ír-amerikai fiúk, és úgy tűnik, sikerül tartaniuk valamiféle fejlődést a koncerthimnuszok számának növekedése alapján. Egy igazi ’Murphys buli (amellett, hogy legalább egyszer nyakon öntenek rajta Jamesonnal – hopp, termékelhelyezés-forintok, jöhettek) eddig a Warrior’s Code és a Meanest of Times dalaira épült főleg, de most már ott lesz a címadó Going Out in Style, a Climbing a Chair to Bed, a Take ’em Down, vagy az Irish Rover is a setlisten. Arról, hogy ezek a dalok mennyire működőképesek, nehéz beszámolni, mivel az élőben történő letesztelésnek szinte kivétel nélkül memória-, és vagy fogvesztés az eredménye, de hát erről szól az egész folk punk: kötöttségek nélkül örülni annak, hogy ezt a napot is megértük, és hogy a melóból hátralévő napok száma megint eggyel csökkent. Mivel ezt csöndben nem jó csinálni, ezért van szükség olyan társaságokra, mint Casey-ék: kellenek ilyen zenekarok, akik dudaszóval, pánsíppal, harmónikával, meg még vagy féltucat hangszerrel megspékelt, számunkra teljesen kultúridegen, mégis bulipozitív slágereket írnak. Így pedig az ember valamelyest megbocsátja nekik az üresjáratokat, az összefolyó dalokat, meg hogy megint ugyanazt adták ki, hiszen két nap múlva Szent Patrik napja lesz, és az ír haverom már zöldben ülve várja, hogy a Hang ’em High nyithassa a poharazást, miközben én biztosítót keresek a fogaimra.
Mile High City
(Run For Cover, 2011)
9/10
Poszt-hardcore legenda – nem, ez még nem a Rival Schools-os bekezdés, és nem is Walter Schreifels keveredett át ide. Pete Appleby-ról van szó, aki gyakorlatilag kicsiben végigjárta Walter bá’ útját: a Count Me Outban gitározott egy rövid ideig, majd hasonló okokból, mint Walter a Quicksandet, megalapította a Renee Heartfeltet, egy egészen kiváló poszt-hardcore zenekart. Sajnos a kiadónak köszönhetően egy remek lemez után feloszlottak, de szerencsére ez még nem a történet vége, mert így megalakulhatott a Memorial, akik ki is adtak 2008-ban egy hihetetlenül jó albumot. Appleby fakó, nagyon érzelmes hangja és a kiváló dallamok remek rockdalokká álltak össze, és ugyanez elmondható a Mile High City-ről is: nem a Glassjaw-féle poszt-hardcore-ra kell gondolni, hanem inkább egy kellemes Rival Schools értelmezésre. Hat dal, de majdnem harminc perc lett a lemez, és nehezen tudom elképzelni, hogy más szólna tavasszal: a lassan ébredező évszakhoz tökéletes ez a melankolikus, de mégis energiát sugárzó rockzene, ami sokkal, de sokkal nagyobb figyelmet érdemelne a közönség részéről. Nagy kár, hogy a Run For Cover tényleg csak „kiadó”, a lemez promóciója pedig még az előző albumnál is kisebb volt, hiába van olyan jó a Mile High City, mint mondjuk a tavalyi, sokkal nagyobb hype-ot kapott There Will Be No Miracles Here, de utólag bebizonyosodott, hogy a Pedalsnál is hosszabb életűnek bizonyul az élvezhetősége, köszönhetően az olyan daloknak, mint a Jar Like Flies, vagy a Conditions. Egy jó hang, egy jó dalszerző, egy jó gitáros – ennyi kell egy jó rocklemezhez, mégis nagyon kevés zenekar tud az elejétől a végéig albumszinten hangulatos, dalszinten izgalmas művekkel előállni, szóval érdemes keresgélni azok után, akik erre képesek, csak buta a kiadójuk. Boston, 2011: háromból három.
Pedals
(Photo Finish, 2011)
8/10
Walter Schreifels. Sokat gondolkodtam, van-e márkanév, amely annyira megbízható, mint zenében ez a név, de mivel náluk már senki se fizet termékelhelyezési támogatást, így őszinte leszek: nincs. Ha megnézzük új promóképeit, akkor előbb bíznánk rá a könyvelési ügyeinket, mintsem hogy azt gondoljuk, ez az elegáns pasas a ’80-as évek végén ott volt a hardcore talán legfontosabb pillanataiban, és olyan kulcszenekarokban pengetett, mint a Youth of Today vagy a Gorilla Biscuits. Jelenlegi bandájában, a 2001 óta meglehetősen meddő Rival Schoolsban se lehet tetten érni Schreifels úr hardcore-os múltját, és a tíz évvel ezelőtti, kultikus United by Fate-tel ellentétben már a Quicksand lenyomata is jóval halványabbnak tűnik a Pedalson. Borzasztóan nehéz lehet egy albumot tíz évvel később folytatni, de szerencsére Walter úgy döntött, hogy szólókarrierje (idén jön a Jesus Is My Favoutite Beatle) mellett a Rival Schools is életképes maradhat, így hosszú késlekedés után pár napja megjelent a Pedals. A lemez pont olyan lett, mint amilyennek egy „United by Fate + 10 év” lemezt el lehet képzelni: lassabb, nyugodtabb, átgondoltabb. Ugyan a ’Schools mindig is popzenének számított a poszt-hardcore címkén belül, de most szinte teljesen eltűntek a poszt-Quicksand riffek, és egy kellemes hangulatú alternatív rockot kapunk, ami néhol ugyan megmutatja (Eyes Wide Open, Shot After Shot), hogy itt örökifjú zenészekről van szó, de nem akarja azt sugallni, hogy nem telt el az az évtized. Eltelt, és jól áll nekik, borzasztóan jól: ha nem is mennék bele itt borral és korral kapcsolatos hasonlatokba, az tény, hogy az őszülő hajszálakba ugyanúgy belekap a szél. Egyelőre azt mondom, hogy azért a United by Fate egy jobb lemez, legalábbis szerethetőbb hangulatot áraszt, de majd 2032 körül írok egy második kritikát, tegyétek emellé.
