Mixtape #3

Be kell vallanunk, hogy néhány albummal a tavalyi év ügyes-bajos dolgai miatt bizony el vagyunk maradva. Ezt a hiányosságunkat kiküszöbölve igyekszem összeszedni azokat a metal/hardcore albumokat az én Mixtape-jeimben, amik már megjelenési idejük körül is megérdemeltek volna tőlünk jópár sort. Itt, a hármas számú szelekcióban a tavalyi év néhány nagyobb durranásáról olvashattok, amiket úgy gondolom, többségetek már ismer, de remélem, hogy vannak olyanok is, akiknek csak most hozom meg a kedvét a hallgatáshoz. Lássuk is a tavalyi év egyik legvállalhatóbb deathcore lemezét, egy nem túl erős teljesítményt egy jól ismert névtől, és két zenei atombombát!

Thy Art Is Murder – The Adversary

Napjainkban is vannak olyan országok, ahonnan szabályosan özönlenek a durvábbnál durvább zenekarok. Úgy gondolom, első helyen a Darkthrone által is megtisztelt Kanada áll, és talán másodiknak már jöhet is Ausztrália, a Thy Art Is Murderék “kicsiny” szigete. Talán nem mondok azzal újat, hogy a deathcore, mint önálló műfaj, erősen kifutóban van, pláne azon bandák esetében, akik nem tudják az alapokat nüansznyi kis finomságokkal megfejelni, amitől az egész izgalmasabbá, vagy csak szimplán szórakoztatóvá válhat. A Thy Art Is Murder legénysége remekül visz színt az unalmas alapokba, ezt már bizonyították két éve az Infinite Death névre keresztelt EP-jükön: patent hangzás, és szebb szót nem találok rá, zsigeri parasztság jellemezte az anyagot. Igen ám, de gondolom, most felmerül a kérdés, hogy mégis mitől érdekes vagy szórakoztató ez a korong. Erre pedig azok a zenei megoldások adnak választ, amit például a Laceration Penetration eleje, illetve kicsit később a már-már dubstepre hajazó blastbeat szimfónia, vagy a szinte számonként felbukkanó igencsak kellemes szólók, illetve meg kell említeni az elemi erővel megdörrenő breakdownokat is, amik minden fejet bólintásra késztetnek. Természetesen ők sem váltják meg a stílust, és nem is kívánnak túllépni annak határain, inkább hozzák azt a szintet, amit én úgy érzek, teljes nyugalommal lehet vállalható deathcore-nak nevezni. Már csak az válik kérdésessé, hogy mennyire lesz unalmas ez az irány a harmadik album környékén. Egy biztos, akkor is lesz, aki pörögjön rajta. Stíluskedvelőknek kötelező darab, de okozhat pár kellemes percet másoknak is. 7/10

Upon a Burning Body – The World Is Ours

Napszemüveg, hózentróger, élére vasalt szövetnadrág és gengszterség, hála Al Pacinonak. A Sumerian Records egyik legfrisseb üdvöskéje 2010 egyik legdurvább party metal albumát szállította le. Gondolom, mindenki tudja, milyenek azok az egyalbumos zenekarok, akik ha későbbi munkásságuk során még elő is rukkoltak pár nem rossz albummal, az elsővel voltak csak képesek igazán földhöz vágni az embert. Az Upon a Buning Body esetében még nem erről van szó, hiszen még csak az első lemezen vannak túl, de a The World Is Ours azonnal átgázol az emberen, mint a szegedi gyors: ritka manapság az ennyire meggyőző bemutatkozás. És lényegében ennek köszönhető a srácok sikere is, pár kósza demó után figyelt fel rájuk a Sumerian Records, és a siker már a kanyarban is volt. Ahogy szoktam mondani, itt sem kell világmegváltásra számítani, szimplán csak egy jó lemezről van szó, és egy tehetséges zenekarról, akik kiválóan keverik a mai divatos metal, hardcore illetve deathcore elemeket egy olyan egyveleggé, ami mindhárom kategóriában képes megállni a helyét. Aki saját szemével szeretne meggyőződni a zenekar erejéről, annak ajánlanám figyelmébe az Intermission videóklipjét, amiben a srácok zenéjük bulifaktorát is remekül szemléltetik. Tehát aki szeretne egy pozitív hangulatú, életerős akármilyencore albumot hallani, az ki ne hagyja ezt a remeket, pár embernek még akár az idei nyár soundtrackje is lehet. 8/10

Knights Of The Abyss – The Culling Of Wolves

Bizonyos berkekben már-már alapvető hivatkozás a Knights Of The Abyss munkássága, és ez érthető is, mivel a mai értelemben vett dallamos deathcore irányzat első képviselői között voltak. Azonban a követhetelen számú tagcsere miatt a zenekar csöppet széthullott, és veszített is bőven egyediségéből. Az enyhén ‘Dahlia szájízű Shades után tavaly a The Culling Of Wolves sem terelte vissza őket az eredeti mederbe, inkább a teljes jellegtelenség felé sodródott a zenekar. Ez írható az említett tagcserék számlájára is, illetve arra, hogy a zenekar egyszer sem olyan irányban változott, amivel igazán meg tudták volna fogni a rajongók kezdeti lelkesedését. 2005 és 2007 között jóval könnyebb dolguk volt a srácokat levenni a lábukról, és akkor a Juggernaut egy tényleg combos lemez volt ezen a még kialakulóban lévő színtéren. Ettől függetlenül a ‘Culling-ot sem mondanám egy rossz albumnak, mert pillanatai bőven akadnak, de az összképet tekintve ez bizony 2010-ben már kevésnek bizonyul. Nagy pozitívum, hogy a dallamok továbbra sem vesztek el, és nagyon kellemesen másznak bele az ember fülébe, amit aztán dudorászhat gondolkozva, hogy ezt vajon mikor és hol hallotta, mert sajnos nincsenek meg ezeknek sem azok az erős jellemzői, ami alapján az embernek azonnal bevillan, hogy melyik zenekarról is van szó. Ettől függetlenül továbbra is úgy gondolok rájuk, mint egy fontos névre a deathcore történetében. 5/10

Blind Witness – Nightmare On Providance Street

A Within The Ruins esetében éltem már azzal a frázissal, hogy az Invade akár iskolapéldája is lehetne annak, hogy milyennek kell lennie egy metalcore albumnak 2010-ben. De az Invade mellett volt a tavalyi évnek még egy kiemelkedő alkotása stíluson belül, igaz, közel sem olyan technikás és kreatív, mint az emlegetett győztes album, de attól még vitathatatlanul pokoli erővel bír. Ez pedig nem más, mint a Nightmare On Providance Street. A rövidke intrót követően azonnal húz az album, embertelen lendülettel indul meg, és ez a továbbiakban sincs másképp. Talán úgy tűnhet, hogy az Upon a Burning Body legénysége már megkapta tőlem az év party-albuma címet, de az az igazság, hogy a ez az album szuperintenzív megdörrenése miatt simán kenterbe veri. Arról nem is beszélve, hogy a zenekar élő teljesítménye is bombaként hat. Azonban azt is meg kell jegyezni, hogy a Nightmare On Providance Street a zenekar második albuma, az ezt megelőző Silence Are Words közel sem hozott akkora ismertséget, mint utódja. A lemez nem volt képes kiemelkedni a szokványos metalcore lemezek soraiból, míg utódja egy felfrissült, és megerősödött zenekar képét mutatja. Továbbá azt is fontos megemlíteni, hogy ezen a kiadványon sincs másről szó, mint metal és hardcore zene keverékéről egy bitang erős hangzással és a jól ismert elemek, illetve témák megfelelő sorrendbe helyezéséről. De az a brutális hangzás az egész albumot elviszi a hátán, és olyan plusz élményt tud nyújtani a hallgatónak, amitől garantáltan újra és újra előkerül a playlisteken. Ha jó a kedved tapsolj nagyokat, vagy tedd be a Nightmare On Providance Street-et, és reménykedj benne, hogy a nap is sütni fog mellé. 9/10