2012. február 26.
Hiánypótlás. Ez az a kereszt, amelyet félig meggondolatlanul magunkra vettünk bő egy éve, mikor útjára indítottuk az újverziós Nuskullt. Akkor nem számoltunk azzal, hogy nem csak passzívabb, de magas fordulatszámon pörgő éveinkben is kihagytunk néhány lemezt, sőt, még a tavalyi, "1 nap = 1 cikk" mottójú évünkben sem tudtunk mindenről szót ejteni. Hiánypótlás. Félig-meddig erre jött létre a Mixtape rovat, és most is három tavalyi és egy 2009-es lemez rövid elemzése a feladata, ezúttal (talán utoljára) különösebb tematizálás nélkül: van itt hatalmas hardcore punk opera, akusztikus screamo, őrült mathcore, év végi listákon is népszerű retro doom anyag, és egy sokadik kiváló progmetal anyag tavalyról.
David Comes to Life
(Matador, 2011)
8/10
Ahhoz képest, hogy a punknak az általános vélekedés szerint velejárója a lazaság, az egészséges nemtörődömség, és talán valamelyest a hanyagság is, időről időre születnek olyan albumok, amelyeket átgondolt és részletes koncepció foglal egybe. A Fucked Up viszont nem az a zenekar, akiktől egy ilyen húzás bármennyire is meglepő tudna lenni, hiszen már első két albumukon is sikerrel ugrották át a zsáner berögzült korlátait: nagyívű és hosszú dalaiknak, kísérleti hangzásaiknak, és erőtől duzzadó himnuszaiknak köszönhetően nevük gyorsan ismertté vált a kanadai punk színtérhez nem köthető körökben is. A nagy ismertség azonban sok más zenekarral ellentétben rájuk inspirálóan hatott, így a David Comes to Life-fal még nagyobb kihívás elé állították magukat, és nekivágtak egy 70 perc fölé rúgó punkopera megírásának, miközben még arra is maradt idejük, hogy a tavalyi Lemezboltok Napja alkalmából elkészítsék az egy kitalált angol város színterét dokumentáló, David’s Town című kamu válogatáslemezt. David karaktere azonban nem az előző év szüleménye, hiszen az album címe is a 2006-os Hidden World egyik dalából jött, így teljes joggal mondhatjuk, hogy nem csupán az eddigi legszemélyesebb lemezük a tavalyi, hanem egész pályájukat valamelyest összefoglalja, és ehhez méltón minden az utolsó részletig ki lett dolgozva a kiadvánnyal kapcsolatban (a 2010-es David’s Plan 7” mellett egy egész sornyi kislemez is megjelent). Természetesen magától a sztoritól felesleges sokat várni a fordulatok terén, főleg, hogy még az operák közt is rendkívül érzelemdúsnak számít az egész, és a hangsúly emiatt sokkal inkább van a karakterek gondolatain, hangulatain, mint az egyes eseményeken: ahogy az a szövegekből, de inkább a Vulture-on megjelent zenekari kommentálásból kiderül, a tizennyolc dal a késői ’70-es évek Angliájában élő Davidről és szerelmélről, Veronicáról szól, majd utóbbi halála megismerjük Viviant, illetve belép a történetbe Octavius, a narrátor-antagonista is. Később valamelyest összetettebbé válik a helyzet, ám ez szinte teljesen lényegtelen, hiszen a hangsúly a dalokon van, melyek a nagy átlagot tekintve ismét kiválóan sikerültek: a lendületből visszavettek, több a dallam (talán most lehet a legkönnyebben belemagyarázni a zenéjükbe elkötelezett imádatukat a ’70-es/’80-as évek alternatív brit underground zenéi iránt, melyek ugyebár a Joy Division közvetítésével kvázi megszültek a mai hipszter szubkultúrát), Damien reszelős énekével pedig kiváló kontrasztot alkotnak Madeline Follin és Jennifer Castle hangjai. Sajnos ennek ellenére mégis nehéz igazán megkedvelni az albumot, mivel a 77 perces játékidő alatt azért legalább egyszer zavaróvá tud válni a dalok hasonlósága, ám a júniusi megjelenés óta eltelt hónapok arról tanúskodtak, hogy ez azon kevés lemez egyike, amely hallgatásról hallgatásra kerül közelebb a kritikushoz, és ugyan értékeit fel lehet ismerni két-három kör után is (ahogy azt meg is tette a nemzetközi sajtó, a nagy szavakhoz csak a sokadik körbefordulás után nő fel az album. Szépen lassan a dalok elkülönülnek, a történet beszippantja az embert, és nem csak a narrált tartalom, hanem a zenei hangulatok is elérik a fülekben azt a bizonyos pontot, ahol egy lemez esetleges hibái elhomályosulnak, és az album az éves termés egyik emlékezetes darabjává válik. Ezen a lemezen is van minek elhomályosulnia, ám mindezek ellenére a grandiózus koncepció, a dallamok, a történet valahogy úgy csapódnak le, hogy a David Comes to Life-ra gondolva azt érezzük, hogy ez egy olyan lemez, amit majd a zenei nevelés során fiatalos átéléssel éltetünk a fiaink előtt, miközben a bakelit önti magából a szemelvényeket David életéből. (Jávorkúti)
Fea Jur
(Black Market Activities, 2009)
6,5/10
Mond nektek valamit a John Zorn által jegyzett Naked City, vagy az Ephel Duath neve? Nagy valószínűséggel nem, ezért elmondom, hogy mindkét zenekar arról volt híres, hogy jazzes hatásokat próbált vinni a metalba (az NC esetén inkább a grindcore-ba). Ebből aztán egy igen elmebeteg keverék lett, bár ez inkább a Naked Cityre igaz, ám ha a Lye by Mistake-ről beszélünk, akkor őket kell előtérbe helyeznünk, mivel az Ephel Duath jóval visszafogottabb. A St. Louisi alakulat első albuma (Arrangements for Fulminating Vective) egy kompletten őrült brigáddal állított minket szembe: főleg a mathcore-hoz közel álló témázások, megspékelve egy hatalmas adag jazz behatással, ráadásul azt az anyagot még meg is rágatták valami zeneszerkesztő programmal, csak hogy végképp ne lehessen megemészteni – az AfFV-re bulit nem, inkább egy elég masszív LSD-túrát (trip-et, érted, höhö) lehetett volna szervezni. Valószínűleg a srácok is érezték, hogy egy picit sok lett a jóból, és megváltak addigi énekesüktől, és a második korongot már hármasban készítették el. Énekre tehát ne számítsatok, ami pozitív. Pozitív, hogy Ben Whalin talán a legjobb gitáros, akit valaha hallani volt szerencsém, és az is tetszetős, hogy néha olyan hangulatokat tudnak megidézni, mint a Vanguish to Forever első három-négy percében, ám ezt néha olyan sokáig nyújtják, hogy sajnos az ember érdeklődése elmúlik. Ez az, amit az Ephel Duath sokkal jobban meg tudott oldani. És ez igazából csak azért szomorú, mert amúgy hihetetlen zenészi teljesítményeket hallunk a Fea Juron (valaki megírhatná, hogy ez most végülis mit is jelent), ám a Lye by Mistake nincs többé, tehát ez a hattyúdaluk. Vagy nem. Egyes hírek szerint ugyanis őket is elkapta az újjáalakulási láz, és hamarosan visszatérnek. Ez esetben én boldog lennék. (Kolláth Benjámin)
An Ache for Distance
(Profound Love, 2011)
7,5/10
A chicagoi The Atlas Moth tagjai ránézésre sem tűnnek mai gyereknek, és már kinézetre is meg tudtam volna tippelni, hogy annak, amit játszanak, valamilyen szinten köze van a doom metalhoz. Nagyjából igazam is lett, mert az An Ache for the Distance majd háromnegyed óráját egyfajta pszichedelikus sludge uralja, ami néhol a Black Sabbath-hoz hasonló témákkal, szintetizátorral, valahol talán még szaxofonnal is operál. Mivel én nem vagyok rajongója a klasszikus doomnak (kivétel a Pentagram), ezért ódzkodva közelítettem az anyag felé, de kellemesen csalódtam: egyrészt azért, mert (ezért kapni fogok) az ének, amit hárman produkálnak (két gitáros és a basszer) nem sikkad el a klasszikus doomos dallamokban, amivel engem ki lehet kergetni a világból, kivéve, ha a zenének van egy olyan emocionális töltete, amihez illik (40 Watt Sun, vagy akármelyik funeral doom banda például). Másrészt, mert a dalok elég szabadon lettek felépítve, nincsenek sémák, amivel engem megint jó messzire lehet kergetni, mert egy öt percnél hosszabb dalban elég kényes téma számomra a monotónia. A The Atlas Moth dalai szabadon folynak, és ezt a lendületet nem törik meg fölösleges témaismétléssel. Ennek megfelelően viszonylag ritkán kalandoztam el a hallgatások során, bár azt meg kell hagynom, hogy elég sokat kellett gyűrnöm az albumot, mire idáig elértem. Mindenesetre 2011 egyik kellemes meglepetését nyújtotta az atlaszlepke, tökéletesen megfelel arra, hogy az ember egy pár pohár whiskyvel töltse el a tél kevés hátralévő estéjét. Bár az sem jár pórul, aki absztinenciát fogadott. (Kolláth Benjámin)
Seasons EP
(Szerzői, 2011)
4/10
Minden reggel Beau Navire-re kelsz? Napközben fejből nyafogod a (képzelt) bajusz alá az összes pg.99 szöveget? Lefekvés előtt egy kis biztonsági Belle Epoque? Akkor haladó screamosként jó eséllyel nem fog rosszul érinteni a CityCop által is űzött akusztikus screamo. Ami valahol a vízcsobogással előadott goregrind és a szigorúan egy szál torzított gatyamadzagon játszott deep house között helyezkedik el a haszontalansági skálán. Persze ettől még lehet jó. Elvben legalábbis. A CityCop ezt először tavaly március körül tudta cáfolni a The Hope in Forgiving & Giving up Hope nagylemezen (amit a lelkiismeretedre bízva akár ingyen is letölthetsz), ami a power violence szélsőségének nagyjából ellenpontjaként skatulyázható zenét, mondjuk weakness tendernesst adott a maga csináld magad-bájával. A probléma (a stílus megkérdőjelezhetősége mellett) már akkor is az volt, hogy egyszerre próbál meg teljes értékű screamo/emo és akusztikus lemez is lenni, ami akárhogy is szépítjük: vicces. Ez pedig az ugyancsak tavalyi, december óta a srácoktól terjedő EP-re sem változott meg. Szerencsére itt már kevesebb a tompított nylonhúr és akusztikus breakdown (nem, nem vicc), de ennyi még nem elég egy vállalható lemez alapanyagának. A Seasonsön a négy évszaknak megfelelően öt szám van, az évszakok a melléjük egyértelműen szükséges Bukowski vers, a Bluebird feldolgozásával indulnak. Ennek elején teljesen jogszerű az akusztikus kezdés, de míg egy Maps & Atlases lemezen ebből ötletes akusztikus megoldások kerekednek, addig itt középszerű standardok ülnek át akusztikus gitárra. Szép dolog a nylonhúros gitár, Max Adams hallhatóan bírja is a tudást a jó megszólaltatásra, de nem használja jó célra. Az évszakoknak megfeleltetett számokban ugyan már kerülnek elő izgalmas dolgok, de édeskevés ahhoz, hogy elvigyenek egy ilyen lemezt a hátukon, már csak azért is, mert többnyire eleve akusztikusan (is) helytálló kiállástémákról van szó. Akinek napi betevő a villanygitáron tolmácsolt hasonló zene, hangulatanyagként időnként megkockáztathatja, de valószínűleg mindenki jobban járna, ha a srácok 17. születésnapjukra egy 11-re tekert nagy muffot kapnának. (Gellért Mátyás)
Assimilate Regenerate
(Enigmatic, 2011)
8/10
Akárhányszor ránézek a lemez borítójára, valamiért mindig a Deus Ex világa jut eszembe. A párhuzam nem is annyira alaptalan, hiszen Paul Wardingham muzsikája valahol épp olyan futurisztikus, mint az említett játékok. Wardingham neve elég ismeretlenül cseng még, azonban az anyag alapján azt mondom, hogy ez könnyen változhat. Az Assimilate Regenerate egy ízig-vérig shred metal album, ami annyit tesz, hogy percre pontosan egy órán keresztül kapjuk a nyakatekert instrumentális fém zenét az arcunkba. Ennek fényében többen azt gondolhatnátok, hogy egy szakmabelieknek készült produkcióról van szó. Szerintem viszont ha jól meg van írva, akkor néhány hallgatást követően megbarátkozik a laikus fül is az efféle virgázással. Márpedig Wardingham tudja mit csinál, ehhez kétség nem fér. A stílusa nagyjából félúton van Jeff Loomis (Nevermore) és John Petrucci (DreamTheater) világa között, viszont helyenként fajsúlyosabb témák is feltűnnek, amik egy Periphery vagy épp egy Scar Symmetry albumról sem lógnának ki. A megszólalás állatira tiszta, erőteljes, azt a bizonyos futurisztikus jelleget pedig különféle kütyükkel (szinti/sampler) is kihangsúlyozza. Akit tehát nem zavar az ének hiánya, bátran hallgasson bele a lemezbe, ugyanis az olyan kerekre csiszolt szerzeményeknek köszönhetően, mint a Ghost in the Machine, a Mindwarp, a címadó tétel, vagy épp a személyes kedvenc Cyber Warfare, a korong képes végig fenntartani a figyelmet. Ez utóbbinál amúgy különösen olyan érzésem támadt, mintha egy kiadatlan Nevermore nóta zenei alapját hallanám, és szinte vártam, hogy belépjen Warrel Dane félreismerhetetlen orgánuma. Egy szó mint száz, az Assimilate Regenerate kellemes perceket fog okozni mindazoknak, akik a modern, fajsúlyos progresszív metalt is kedvelik, na meg azoknak, akik már unalomig hallgatták az Animals as Leaders lemezeket. (Falvay Gergely)
