Mixtape #20

CORELIA

Nostalgia (EP)
(2011, szerzői)
8.5/10

Úgy tűnik, hogy ez a technikás metal éve lesz (elnézést a pop-punktól, a Man Overboard majd jól legéppuskáz cserébe), és ezen még az a néhány csalódás se tudott változtatni, hiszen nem csak a nagyobb várakozások végződtek pozitívan (Tesseract, Aliases, Protest the Hero, Origin, Animals As Leaders, Ever Forthright, stb.), de kiváló debütálásokból, meglepően jó „újoncokból” se volt hiány, és a Corelia szeptemberben ebbe a sorba állt be, időben valahol a Beyond Creation és a Fallujah közé. Amíg a Tesseractot, vagy az Ever Forthrightot az egész djent közösség remegve várta, az Aliases lemez üdvösségéért pedig a megboldogult Sikth rajongói imádkoztak, a Corelia abszolút a radar alatt futott be, a nyár végén a legtöbb ember onnan ismerte meg a nevüket, hogy énekesük, Ryan Devlin ugrott be a Human Abstractba, mikor Travis olajra lépett. A Nostalgia 31 perce azonban gondoskodott arról, hogy a technikás zenék berkein belül ne arról legyenek ismertek, hanem erről a hét dalról: van itt egy nagy adag Sikth, némi Periphery, illetve ügyesen elszórva egy kis Protest the Hero, ami meglepő módon a gitártémákban kevésbé mutatkozik meg, mint Devlin hangjában. Egy EP-en nem illik sokat teketóriázni, a Treetops gyorsan kezd, és a maximális hatás kedvéért még Spencer Sotelo is felbukkan a Periphery-ből, ami logikus, bár kissé fura választás, mivel a két úriember hangja meglehetősen hasonló (kicsit olyan az egész, mint Daryl Palumbo a Finch lemezen). Ötletekből nincs hiány sem a témák, sem a dalszerkezetek terén, aki pedig a Dürerben még kételkedett az énekes hangjában, az bizonyára kihagyta az EP-t, mert itt egyformán üvölt és énekel (néhol elég szépen kiereszti a hangját, de talán a Rody-allergiások ingerküszöbét még nem éri el), erősít és színesít.  A záró Blood Petals, illetve előtte kettővel a Red Sky Harbor végképp feltesznek a lemezre minden feltehetőt, ám ezek ellenére szembemennék a legtöbb véleménnyel, ez az anyag ugyanis pont ideális hosszúságú, még 2-3 dal már fárasztó lett volna, mert ugyan a zenei képesség már megvan, de a témák még nem állnak össze olyan átütő erejű ötletekké, majd dalokká, mint amilyenek egy nagylemeznyi technikás metalzenét el tudnak adni (ld. Kezia, The Trees Are Dead’, Alaska, stb.). Egy bemutatkozó anyagtól viszont ez nem is várható el, ami meg elvárható, azt így is bőven túlteljesítette. (Jávorkúti)

TRANSIT

Listen & Forgive
(2011, Rise)
7/10

Az elmúlt évtizedben pofás tarkuláson átesett bostoni punk színtér – ahol bátran megférhettek egymás mellett a poszt-punk, punk rock, hardcore punk stb. zenekarok – újból lecsapott, s noha a pop-punk egy könnyed műfaj, egy másik közeg felé való félretolása nagyon kellemes anyagokat eredményezhet. A Transit az elmúlt években biztos helyet szerzett magának a pop-punk szcénában, de ahogyan a Fireworks, úgy ők sem dőltek hátra a kényelmükben, s egyfajta emo irányba történő elmozdulással nyomtak szét pár leheletnyi légfrissítőt a közegükben. A Keep This To Yourself utáni progresszió így tisztán hallatszik, s a keményebb elemek levetkőzése egy dallamosabb irányba történő továbblépést hozott, amely több esetben is emlékeztet a midwest emo/indie (leginkább American Football, jelenkort tekintve Empire! Empire! (I Was a Lonely Estate), Castevet, Perfect Future, Algernon Cadwallader stb.) zenekarok stilisztikai hagyományaira. A Listen & Forgive váltása így kísértetiesen hasonlít a Gospelen tapasztaltakra – közvetett betekintés a pop-punk 2003-2004 környéki megnyugvására -, mind hangulatában, mind pedig zenei megvalósításában, noha sokkal közhelyesebb lemez a Gospelnél. Ezt a lágyulást szisztematikusan mutatja be a Something Left Behindról kölcsönzött 1978 című nóta, amely elvesztette azokat a pop-punk jegyeket, amelyek addig jellemezték, ugyanakkor az újragondolás bemutatja a srácok jellemfejlődését, s egyben kiválóan simul bele a Listen & Forgive dalcsokrának hangulatába. Így Rise Records ide, Torre Cioffi színrelépése oda, ez egy sajátkörben nagyon innovatív korong, amely összességében elhagyja a berögözött pop-punk elemeket – így egyben a banda sajátosságait is -, ennél fogva egy új úton már nem igazán jelenthető ki az, hogy a Transit egy pop-punk zenekar lenne. A Soul Punkkal kísérletezgető Patrick Stump is egy válasz arra, hogy miért is nem helytálló a bélyeg, noha a rövidke kollaboráció az All Your Heartban nem ezt a kérdést feszegeti látens elgondolással. De a pop-punkon túllépő zenészek zenei cseveje azért mindenképpen árulkodó egyfajta „felnövésről”, már ami a koncepciót és a további ambíciókat illeti. Ugyanakkor a váltásnak is megvoltak a maga rákfenéi: kevesebb lett a kapaszkodó, a ragadós elem, s inkább egyfajta háttérzenei funkciókat kíván betölteni dolgos napjaink óráiban. Ez alapvetően egy olyan probléma, amely például a Gospel esetében nem lépett fel, mert a sokkal egzotikusabb, színesebb dalok több odafigyelést igényelnek, s nem vonzzák be annyira az unalomfaktort, mint az új Transit lemez esetében. Kellemes kis hanganyag lett, de hosszútávon én személy szerint nem érzem időtállónak, erőteljesebb váltás kellett volna, de ha ezt az útvonalat folytatják, akkor a következő lemezre beérhet a dolog. (Budai Benjámin)

GODS AND QUEENS

Untitled 3 (EP)
(2011, szerzői/Sons of Vesta)
9/10

A karakterdíjban fizetett kritikusok álmai lehetnek az olyan zenészek, mint Damien Moyal, Mike Kirsch, vagy épp Jamie Getz, hiszen mire leírja az ember a korábbi bandáikat, kész a cikk fele. Ha viszont nem, akkor elvész az alapos tájékoztatás, így ti sem ússzátok meg, hogy kiderüljön, Getz úr története ugyan nem nyúlik vissza olyan régre, mint a fenti két legendáé, ám azért eltelt némi idő a Turmoilban betöltött basszusgitárosi pozíciója, és a G&Q közt. Történelemóra becsengő. Igen, a Jon Gula-féle Turmoilban kezdte érdemi pályafutását 1999-ben a kis Jamie (ő játszott a Process Of…-on), majd még ebben az évben megalapította a Lickgoldensky-t, amely megért egy splitet a Hot Cross (!) oldalán, és két nagylemezt is, amelyek közül az első még az Escape Artistnál (Isis, Keelhaul, In Pieces, Time in Malta, KEN Mode), a második viszont már a screamo színtér mindenható kiadójánál, a Level Plane-nél jelent meg lemez-, és dalcímek nélkül, ami úgy tűnik, Getz mániája. A banda 2004-es feloszlása után egy évvel jött a hír, hogy Getz együtt jammel az akkor még az Anodyne-nal nyomuló Mike Hill-lel (ő mostanra a Relapse-sztár Tombs vezére lett), bevették Greget a Hot Cross-ból (korábban Saetia, később Interpol, illetve a Level Plane tulaja) a dobok mögé, és meg is született a Matamoros. Ez a név összesen két dalhoz köthető (The Black Train és Symbols & Abbreviations), ezután ugyanis felvették a Versoma nevet, Jamie gitárra cserélte a bőgőt (amit nem akárki, az ex-Orchid tag Brad Wallace vett magához), és együtt négyen megírták a Life During Wartime-ot, majd ki-ki ment a maga dolgára. Történelemóra kicsengő. Annak a zenekarnak akkor és ott gyakorlatilag két nagyon karakteres dalszerzője volt (meg screamoceleb ritmusszekciója), és nem csoda, hogy amíg Hill a Tombs-ban szinte kizárólagos zenei felelős, addig a Gods & Queens is szinte Jamie szólózenekara – más kérdés, hogy ha egymás mellé tesszük a két zenekart, akkor nehéz elképzelni, hogy a két dalíró együtt játszott valaha is. Kettejük közül Jamie maradt közelebb a Versoma vonalához, ami már csak azért sem meglepő, mivel a G&Q régebbi projekt: még 2004 körül a Lickgoldensky feloszlásakor jammelt együtt Getz és Eric McManus dobos, és akkor született meg a banda gondolata. Ennek első kézzelfogható terméke egy 2008-as EP volt, majd ezt követte egy tavalyi nagylemez, és ha ezeket időrendi sorrendben hallgatjuk az idei EP-jel bezárólag, akkor erősen kitűnik: Jamie még ennyi év zenélés után is folyamatos fejlődésen megy át. Ami a bemutatkozó anyagon még egyszerűen csak az Ebullition/Touch & Go/Dischord éra megidézése volt, az a nagylemezen már egyedibb ízeket (kicsit több rockzenét, átgondoltabb zajolást, Quicksand átdolgozást, stb.) és jobb dallamokat kapott, és ezt koncentrálta három plusz egy dalba az idei korong. Nem az a zenekar, ami meg tudja rengetni a világát bárkinek, aki hallott 1990 körüli kiadványokat a fenti kiadóktól, viszont az új EP letisztultabb, nem olyan zajos hangzása kihangsúlyozza, hogy gond nélkül tud Getz olyan jó számokat írni, mint mondjuk a csúcsérás Lungfish, és az Unwound rajongói se csalódnának a G&Q tavalyi, vagy idei dalaiban. Persze valamivel több értelme lenne a Life at These Speeds hiányában inkább az End Of A Yearhez hasonlítani őket, de már a Deathwish igazolás előtt akkora volt velük kapcsolatban az elfogultság, hogy csak félve merjem leírni: az „Untitled 15” jobb, mint az egész tavalyi EOAY album, ami önmagában többet mond el az EP-ről, mint bármi más. (Jávorkúti)

INTO IT. OVER IT.

Proper
(2011, No Sleep)
8/10

Valószínűleg minden olvasónk mélységesen felháborodna, ha Jamie Getz munkásságának részletes elemzése után Evan Weiss munkásságát egy egyszerű zárójellel intézném el, de mivel hasonló kaliberű zenészről van szó, így nem teszem: mielőtt még Into It. Over It. művésznévvel feltűnt volna az amerikai hipszterpunk underground kegyeltjei közt, hiszen két jelenleg is aktív zenekara előtt olyan formációk tagja volt, mint a The Progress (basszusgitár végig, azaz 2001-től 2008-ig), az Up Up Down Down Left Right Left B A Start (basszusgitár, 2003 és 2005 közt valahogy), a Damiera (basszusgitár, 2008), és az Emergency! (basszusgitár szintén végig: 2006-2008). Ezek után 2007-ben született meg az ötlet, hogy egy éven keresztül minden héten írjon egy dalt, melynek eredménye a 2009-ben megjelent 52 Weeks volt, ami nem csak egy egyedülálló vállalkozás eredménye lett, hanem elkészítése a dalírói fejlődés egyik legjobb útja volt. Megcsinálta. Weiss élete ezek után még inkább felpörgött, párhuzamosan kezdett ugyanis bele a Stay Ahead of the Weatherbe, ahol immár gitározott és énekelt, valamint abba a vállalkozásba, hogy dalt ír tizenkét különböző amerikai városról, és azokat kettesével hat spliten jelenteti meg. Megcsinálta. Hogy ezek után mi következik? Egyrészt a zenekar (a SAotW a második zenekar, amiben az elejétől tag, és kiadványt is megért) folytatása, amire jövő tavasszal lehet számítani, másrészt egy „rendes” szólólemez, ami nem akkora, mint egy dupla-duplalemez, és nem is gyűjteményes kiadvány (Twelve Towns). Ez pedig a Proper. Megcsinálta? De meg ám. Ahogy Getznél, úgy nála is egy évtizedes dalírói fejlődés eddigi legmagasabb mérföldkövéhez értünk el, ami jelen esetben egy tucat kellemes, visszafogott, de a legtöbb szólólemezzel ellentétben érdekes dalt jelent – hallgattatja magát az egész album. Ez köszönhető egyrészt a „teljes zenekaros” hangszerelésnek, másrészt annak, hogy akusztikus dalok helyett-mellett nagyrészt lágyabb Stay Ahead of the Weather jellegű, mosolyogva bólogatós szerzeményekkel van tele az album. A Discretion & Depressing People alapján egyből kitűnik, hogy ki is a másik zenekarban a fő dalszerző, hiszen ugyanazt a vonalat követi a dal, mint a tavalyi EP (az idei Transit is az eszünkbe juthat, ha már az is ebben a cikkben van), csak az egésznek van egy fülbebújós, barátságos vibrálása, amelyre jó helyeken és jó mértékben tesznek rá az akusztikus kis lefojtások (No Good Before Noon, The Frames That Used to Greet Me). Néhány dalban slágert is köszönthetünk második-harmadik hallgatásra, de az mindről elmondható, hogy Weiss énekdallamai és hangszeres játéka kifogástalan hallgatnivaló, legyen szó karácsony környéki hóbámulásról, faleveles őszi sétákról, vagy álmos tavaszi ébredésekről, mert a hangulati kliséket ezzel a mondattal ellentétben kiválóan kerüli ki. (Jávorkúti)