Mixtape #19

A LOT LIKE BIRDS

Conversation Piece
(2011, Doghouse)
8/10

Talán csak a brazil szappanoperáknak van csavarosabb története a Dance Gavin Dance-énél, akik miután drogproblémái miatt kirúgták az aranytorkú Jonny Craig-et, és felvették első számú vokalistának Kurt Travis-t, őt is elküldték, és újra felkérték az újfent drogproblémákkal küzdő Jonny Craig-et, aki miatt most újra szünetet kell tartaniuk. Ez persze nem akadályozta meg Kurt-öt, hogy új projektbe fogjon, és a Five Minute Ride-ot is megjáró énekes A Lot Like Birds névvel folytassa azt a vonalat, ami az ő megjelenésével a DGD-re is rányomta a bélyegét. A kísérletezősebb hangzása miatt sokan rásüthetik a post-hardcore jelzőt (mint ahogy ő maguk is teszik), de ez inkább csak a Happiness-féle technikás emocore vonal, amit a hangulatos, pozitív kicsengésű gitár- és énektémák emelnek a színtér legjobbjai közé. Már a debüt Plan B-n is remek ötleteket lehetett hallani a bandától, ahol a jellegzetesen tekerős gitárok már elvitték a hátukon az albumot, de igazán kiteljesedni itt tudnak a srácok, ahol az állandó tempó- és hangulatváltások között nagyon hamar el lehet veszni, és ennek nyomán sikerült egy olyannyira progresszív lemezt kiadniuk, hogy a negyvennyolcadik hallgatásra is új dolgokat fedezhessünk fel rajta. Igazi örömzenélés ez, amire nem süti rá a bélyegét a bandán belüli ellentét, vagy a kiadói nyomás (mégha szinte azonnal le is csapott rájuk a Doghouse Records), hanem egy 50 perces, igazán szórakoztató album, aminek egyetlen negatívumaként a néhol eseménytelen üresjáratokat lehet felhozni. (Jene Balázs)

HATESPHERE

The Great Bludgeoning
(2011, Napalm)
6,5/10

Ezt a kis összegzést akár hasonlóképpen indíthatnám, mint nemrég a Nightrage cikket, ugyanis ezen a fertályon sem túl rózsás a helyzet, de talán még annyira sem. Death/thrash-ről beszélünk, melynek képviselői közül a Dew-Scented tavaly nem hozta a szintet, a modern részlegről a The Arcane Order idén sem ad ki lemezt, északról a Carnal Forge szintén passzív, a The Kandidate nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, a Tha Haunted pedig egy alternatív vonalat választott, és ezt még egy ideig lehetne sorolni. Miközben a Hatesphere szépen lassan már a hetedik nagylemezéhez érkezett és semmi más nem hiányzott, minthogy hozzák a jót, a biztosat, és talán már azt is írhatnám, hogy a megszokottat. Tagcseréktől ezúttal sem volt mentes az utóbbi időszak, ezért kíváncsi voltam ezúttal is olyan ügyesen veszik-e az akadályt, mint ahogyan tették a To The Nines lemezükkel, mert azért zenészek jönnek-mennek, de amíg a gitáros/dalszerző Pepe állandó tag marad, nincs ok különösebb aggodalomra. Egy retrospektív anyagot ígértek nekünk, ahol a gyors tempók és a groove-ok között tökéletesen megfelelő az arány, én pedig örömmel konstatáltam, hogy akkor egy újabb The Sickness Withinnel lesz dolgunk. Sajnos megint nem teljesen lehet hinni a zenészek kijelentéseinek, noha van igazuk is, például a The Killer a címéhez hűen kíméletlen és lüktet az erőtől, ilyen szintű szerzeményből elfért volna még egy pár. Ugyanis a továbbiakban rengetegszer találkozhatunk a Serpent Smiles albumuk szikárabb és lassabb thrash riffjeivel, de ezek már korábban sem az erények között szerepeltek, ráadásul itt a hangulatfestő elektronika sem menti meg őket, mint ahogy tette azt korábban mondjuk az Absolutionnél. Továbbá a gyorsabb szerzemények is viszonylag egysíkúak, hiába szakít mondjuk a címadó vagy a Smell Of Death, mert a fentiek fényében azt kell írjam, hogy ez sajnos az eddigi leggyengébb lemezük a kígyós albummal együtt, ami még így is korrekt. (Deményfalvi Péter)

SEAHAVEN

Winter Forever
(2011, Run For Cover)
5/10

Úgy tűnik, mégsem olyan könnyű Brand New-t játszani Brand New nélkül? Ahogy a Manchester Orchestra is csúnyán bedőlt, mikor le akarta redukálni a dalonkénti három Lacey-utánérzést, úgy a Seahaven is elvesztette szinten minden báját abban a pillanatban, hogy elhagyta bemutatkozó albumán a Ghost EP hatásvadász, és nagyon a „modern” Brand New lemezekre hajazó paneleit. Pedig a Final Fight régi dobosa által alapított zenekar underground fogadtatása alapján akár lehetett volna a legújabb hipster közöségkedvenc is, de az indie és a legdallamosabb punk zenekarok határán táncikáló Winter Forever még egy „művészi” borítóval se tudna komolyabb tömegeket megmozgatni, nemhogy jelenlegi formájában. Ennek legkardinálisabb oka a végtelenül erőtlen és fogósságát vesztett dallamvilág, melynek nyomában rögtön ott van szoros másodikként a roppant idegesítően affektáló énekes, akit a debütáló korongon még sikerrel rejtettek a kellemes témák mögé, de itt már semmi sem tereli el a figyelmet arról, hogy még Andy Hullnál is viccesebb az a szenvedés, ami a mikrofon mögött történik. Valószínűleg a műfajjal szembeni pozitív diszkriminációm miatt tűnik még így is úgy, hogy képesek jó megmozdulásokra, de nem volt ahhoz elég rossz az éves kínálat, hogy ez bármire is elég legyen, főleg, hogy nem kell ahhoz előtte Balance & Composure-t, vagy Sainthood Reps-et hallgatni, hogy gyengének tűnjön az album. Már a Ghost sem volt hibátlan, viszont ott az egy lemezre eső jó dalok száma miatt a Winter Forever gond nélkül kvalifikálta magát a várólistára, hogy aztán villámsebességgel felejtődjön el az amerikai undergroundban hetente gyarapodó emo/indie/punk lemezáradatban, és maximum úgy marad fenn, mint bizonyíték, hogy nem minden arany, ami Run For Cover. (Jávorkúti Ádám)

ANGELS & AIRWAVES

Love Pt. II
(2011, To The Stars)
6,5/10

Csak a rend kedvéért: az Angels & Airwaves a blink-182 gitáros, Tom DeLonge elszállós indie-rock projektje. Ahogy a címből is látható, az új nagylemez a harmadik mű folyatatása; a tavaly megjelent Love bizonyos szempontból történelmi jelentőségű, hiszen a publikálást követő 48 órában több mint félmillióan töltötték le, ezzel pedig új rekordot állított fel – mindennemű pikírtség nélkül állítható, hogy ez nagyrészt az ingyenesség gesztusának köszönhető. A történet azonban itt nem ér véget, hiszen a blink-182 klipekben jobbára a genitáliáját  mutogató Tom DeLonge magasabb rendű intellektuális üzenetet kíván az AVA zenéjéhez társítani, így jött létre a Love-projekt, amihez egy azonos című, Űrodüsszeia nyúlásokat aggályok nélkül felvonultató film is társul. Persze szó van itt mindenről, ami egy kicsit is köthető egy moralizálni próbáló sci-fi giccshez, ugyanakkor ezeken a 30 Seconds To Marst idéző, ambiciózus túlzásokon könnyedén túlléphet az ember, ha a zene kellően fülbemászó. Márpedig jelen lemez pontosan azt adja, amiért valaki a korábbiakat is kedvelhette, azaz egy némileg felturbózott Coldplayt, helyenként csipetnyi felböffentett blink’ utánérzéssel. Ebben a konstrukcióban nekem a debüt nyerte el legjobban a tetszésemet; a továbbiakat talán nem bárdolatlanság a részemről önismétlőnek titulálni – ez alól pedig jelen mű sem kivétel. Ez persze nem feltétlenül rossz dolog (elég csak a Neighborhoods megosztó voltára gondolni), ugyanakkor némi változatosság nem ártott volna, hiszen az Inception-ből copypaste-elt introval indító korong dallamvilága rendkívül egysíkú, ami akkor is igaz, ha a Saturday Love kórusára simán rádúdolhatók a Video Killed The Radio Star közismert tónusai. Ahogy az egymást követő szerzemények pörögnek az albumon, úgy erősödik az emberben a déjà vu érzet, habár az azonos témák visszatérésére kézenfekvő magyarázat lehet az, hogy tulajdonképpen konceptlemezről folyik a diskurzus – az unalomba fulladásra viszont nincs mentség. Mindenesetre, aki eddig kedvelte az AVA-t, az ezután is fogja; az én véleményem pedig az, hogy Love Pt. II – meglepetések nélkül is – jobb az átlagnál. Főleg, hogy a deluxe edition keretein belül az első cd-t is magává teheti mindenki, aki vágyat érez erre. (Vad Endre)

BACKTRACK

Darker Half
(2011, Reaper)
6,5/10.

Kár is lenne tagadni, hogy a NYHC él és virul, hiszen gyakorlatilag hétről hétre találhatnánk olyan új demókat, kislemezeket vagy spliteket, amelyek a kilencvenes évek hajnalát igyekeznek a lehető leghangulatosabban és – ami a legfontosabb, a – leghitelesebben megidézni. Az ilyen kiadványokat egyedül az teheti közbeszéd tárgyává, hogy a végeredmény és a dalok minősége képes feledtetni a primer hatásokat, na meg az, hogy mennyiben képesek elrugaszkodni a korlátoktól ahhoz, hogy érződjön a majdani kiforrott arculatra való törekvés. És akárhogy is nézzük, a Reaper Records üdvöskéje, az új Trapped Under Ice-lemezzel szinte egyszerre megjelenő Backtrack-debüt valahogy mégsem váltja be a hozzá fűződő reményeket, és emiatt egyedül azt tehetjük felelőssé, hogy a zenekar a korábbi kislemezek tükrében nem fejlődött, hanem ugyanabban a vehemenciában írt most egy egész nagylemezt. Ennek tükrében a Breakdown, a Killing Time és az Outburst megihletése a napnál is világosabb, és a dalcsokor egésze legfeljebb arra bírhatja rá a tapasztaltabb füleket, hogy a fentebbi zenekarok életművének bármely darabját vegyék elő. Ettől függetlenül a Backtrack kétségkívül izgalmas lehet koncertbandaként: a szerencsésebbek jövőre ezt meg is tapasztalhatják, amikor a banda a Cornered oldalán járja végig az európai klubokat, ám mindettől függetlenül a Darker Half így is csak faltól falig, és nem fültől fülig lehet szórakoztató. (Bali Dávid)

RINGWORM/MINDSNARE

Your Soul Belongs To Us… (Split)
(2011, A389)
8/10

Azt hiszem, az A389 által kiadott lemezeknél valahogy megkerülhetetlen az ’aljas’ jelző használata, ugyanis a kiadó illetékesei kellő alázattal és szakértelemmel nyúlnak ahhoz, hogy mit is érdemes közkinccsé tétetni. Persze ezzel eddig sem volt probléma, most pedig különösképp dicséret illeti a Sátán cinkosait, ugyanis két igazi nagyágyút engedtek egymásnak az alábbi spliten. Előbb a hazánkat is megjárt clevelandi metalos hardcore-óriás Ringworm, utóbb az ausztrál hardcore-színtér egyik legtekintélyesebb eminenciása, a Mindsnare oszt meg két-két korábban nem hallott szerzeményt a hallgatóval. És ahogy a borító is kapott egy erős retró-szájízt a Creepshow és a The Vault of Horror képi világát idéző rajzzal, úgy hasonlóképp módszeres múltidézést kapunk az egyes bandáktól is, ahogy eddig megszokhattuk. A Ringworm esetében egy új bombasztot (Leviathon) és egy elfeledett gyűlöletbombát (One Day) kapunk, míg ausztrál barátaik két új dalt osztanak meg. És akárhogy is nézzük, a kimondatlan összehasonlítást most ők nyerték meg, ugyanis – függetlenül attól, hogy mindkét oldal eszméletlen erősen szól, és minőségileg is helyénvaló – a Blood Duster és Toe To Toe-tagokat is tartalmazó zenekar sokkal merészebb, dinamikusabb nótákkal állt elő, amelyek izgalmasabban is hatnak. Ez azonban nem rontja az A-oldal élményét, sokkal inkább emeli a B-ét, hiszen mindkét zenekar kellőképp aljas ahhoz, hogy megérdemeljék a kiadó és a rajongók bizalmát, és tőlünk „az év utolsó igazán kiemelendő splitje” jelzést. (Bali Dávid)