2011. szeptember 13.
Egy hét után, immáron tizenhatodik alkalommal jelentkezik a tömör gyönyör, azaz a rövid írásokból összetevődő mixtape rovat. Ezúttal csak kismértékben tudathasadásos a felhozatal, hiszen a terítékre kerülő lemezek 80%-a (pop-)punk, vagy legalábbis a műfaj valamelyik ágának emlőjén nevelkedett zenekar kiadványa, ily módon az egyik delikvensünk a kakukktojás szerepét tölti be. Na de nem húznám az időtőket felesleges fecsegéssel, a lényeg az, hogy szó esik az ausztrál Calling All Cars második nagylemezéről, a Ceremony múltidézéséről, a hirtelenkedő svéd újfiúkról, a Four Year Strong helyére pályázó trónkövetelőről, és végül, de nyilván nem utolsósorban arról, hogy a The Story So Far miként mondta fel az aktuális pop-punk leckét. Jó olvasgatást!
Dancing With A Dead Man
(2011, Shock)
7/10
Azt gondolom, meglehetősen kellemes helyzetben van az emberfia, amikor olyan zenekarok lemezeiről kell recenziót írnia, mint amilyen a Calling All Cars is. A melbourne-i illetőségű banda ugyanis a populárisabb végéről ragadja meg a rock címke gallérját (arrafelé biztos, hogy van valami a vízben), és csak éppen annyira meri megcibálni, hogy véletlenül se essen ki a Foo Fighters és hasonszőrű társai által képviselt hangzásvilágból. Ennek ellenére a 2006-ban alakult auszi brigád tavalyi bemutatkozása meglehetősen jóra sikeredett; a Hold, Hold, Fire aréna rock tételei igazi vérpezsdítő szórakozást jelentettek, már ha valakit nem zavart a nem túl rétegzett zeneiség – az AC/DC (nyilván) így volt vele, így el is vitte őket a turnéjára. A debüthöz képest az új anyag valamivel cizelláltabb, persze továbbra sem ők szarják az új évezred innovációját, ehelyett az arcunkba tolnak pár olyan sallangmentes slágert, amellyel szerintem bárki kiállna több ezer ember elé arcot letépni. Példaként említhető a klipes Reptile, a Queens Of The Stone Age nyomdokain haladó Autobiotics vagy mondjuk a Fireworks In A Hurricane, amit szerintem akár maga Dave Grohl is írhatott volna. Ezek mellett van még a lemezen egy adag (poszt-)grunge hatás (pl.: No Sleep), meg néhány lírai hangvételű szerzemény is, amelyek egy része módfelett fülbemászó, a másik fele viszont reménytelenül eseménytelen. Utóbbiak alaposan belerondítanak az összképbe, főként, hogy egy színtiszta (egysíkú?) rock lemez esetén a többség valószínűleg a lendületesebb tételeket preferálná, mint amilyen a már egyszer citált Reptile is. Ezzel együtt, a Dance With A Dead Man legalább olyan kellemes anyag, mint elődje volt; nyugodtan odatehető a Wasting Light vagy akár a legutóbbi Biffy Clyro mellé. Példának okáért a Throw Me To The Wolves alatt én is földig taposnám a gázpedált – ilyenkor sajnálom igazán, hogy nemhogy kocsim, de jogsim sincs… (Vad Endre)
Covers EP
(2011, Bridge Nine)
7.5/10
A Ceremony tavalyi nagylemeze kétségkívül az év egyik legizgalmasabb albuma volt a sok múltidéző, hol a ’80-as évek elejére, hol a ’60-as évek végére visszautaló ízzel, és ugyan a Violence, Violence és a Still Nothing Moves You egyperces dühkitörései eltűntek, de az utóbbin kialakult, markás hangzásvilág megmaradt, ami a sok őshardcore és őspunk dallammal együtt a banda legimádottabb lemezévé tete a Rohnert Parkot. Az idei évre bejelentett Covers EP-nek egy ilyen album után persze nem lehetett annyira örülni, hiszen „csak” feldolgozások vannak a korongon, de egy ennyire múltból táplálkozó bandánál azért érdekes lehet egy ilyen hatásmegjelölő kiadvány. Esetükben elsőre olyan bandákra tippeltünk, mint a Stooges, az MC5, vagy a Black Flag, de valóban nem lett volna túl fantáziadús, ha csak velük azonos stílusú bandákat dolgoznak fel (bár az I Wanna Be Your Dogra azért lecsaphattak volna), így aztán az Urban Waste, Crisis Eddie and the Subtitles és Vile dalok mellett egy-egy nótát elpunkosítottak a Pixies-től és a Wire-től is. A hardcore punk dalok mindegyike nagyon passzol hozzájuk, hiszen abból az érából választottak előadókat, amelyből ők is táplálkoznak, így pl. a Holocaust vagy a kiválóan sikerülő American Society (Kurt Cobain innen csórta a Polly témáját) simán ráférnének a következő albumra is, de ebben nincs is semmi meglepő. Az igazán kérdéses az volt, hogy az utóbbi 40 év punkját kiválóan ismerő zenészek hányadán állnak a két kultikus rockzenekarral, és ahogy azt várni lehetett, a Pixies jóval bugisabb munkásságából többet tudtak kihozni, mint a punkhoz amúgy közelebb álló Wire legismertebb dalából – kifejezetten pocsék zárása a lemeznek a teljesen semmilyen feldolgozás, hiába számít klasszikusnak az alapanyag. Senkinek se lesz ez a kedvenc Ceremony anyaga, hiszen hiába sikerült jól, azért van annyira felesleges, mint a legtöbb ilyen anyag, de legalább megismertettek a rajongóikkal egy-két fontosabb bandát, és nekik köszönhetően újra tizenéves srácok éneklik, hogy „don’t wanna drown in american society” meg hogy „you’re the son of a motherfucker”. (Jávorkúti Ádám)
A Great Disgrace
(2011, Engineer)
7.5/10
A svéd puk rock szintér él és virul, ennek legutóbbi ékes bizonyítéka a Same Old Story bemutatkozó nagylemeze. Persze ez nem azt jelenti, hogy északi feleink újra feltalálnák a spanyolviaszt, csupán ontják magukból a jobbnál jobb lemezeket az olyan zenekarok, mint például a Union Square, az Enemy Alliance vagy mondjuk az Atlas Losing Grip. Jelen írás tárgya pláne nem csinál semmi különöset, hiszen véregyszerű alapokra építkezik, így amennyiben valaki hallott már kettőnél több Pennywise vagy Millencolin lemezt, azt nagy meglepetés nem nagyon érheti, ennek ellenére meglehetősen szórakoztató az A Great Disgrace. Ez pedig az énekesnek, Mattiasnak köszönhető nagyrészt, aki olyan énekdallamokkal látta el a végig adrenalin pumpaként funkcionáló szerzeményeket, amelyek elsőre a fülbe tapadnak, aztán ki sem akarnak mászni onnan (igen, ez az, ami a Rise Againstnek nem igazán sikerült legutóbb), a második alkalom után pedig már dúdolod is a többnyire egyenletes színvonalon mozogó dalokat. Már a Waste Of Time EP sem volt rossz, de ott még jóval poposabb végéről közelítette meg a zenekar a műfajt, mostanra pedig valamelyest keményedett a hangzásviláguk. Meglátásom szerint az Another Reason és a klipesített Study Your Bible Belt rendelkezik a legfogósabb momentumokkal, de az egyetlen ballada, az egy szál gitárral előadott We Came To Be sem továbbléptetős nóta (főként úgy, hogy alig több mint másfél perc). Mindez azért megsüvegelendő, mert az itt szereplő tételek úgy rádió-kompatibilisek, hogy közben nem válnak gyökértelenné, másrészt egytől-egyig megkülönböztethetők egymástól, azaz nem esnek az egyhangúság csapdájába sem – ezt persze a 2-3 perc közötti átlagos időtartam is erősen támogatja. Fogósság szempontjából talán az Autopilot Offhoz tudnám még hasonlítani azt, amit a Same Old Story művel. Egy szó, mint száz, véleményem szerint szinte bárkinek bejöhet a svéd srácok zenéje, aki kicsit is szereti a ragadós melódiákat – szinte repül az idő, amikor pörög a lemez. Kíváncsian várom, mivel rukkolnak elő legközelebb! (Vad Endre)
So Many Ways EP
(2011, Mightier Than Sword)
7/10
Idén év vége felé érezhetően kezd lecsengeni a hardcore/pop-punk – egyesek által tudatlanul easycore-nak félreértelmezett – hullám igazi ereje, a színtéren tanúsított kissé bárgyú próbálkozások, amelyek az elmozdulásokat hivatottak felszínre hozni, bizony sorra megbuktak, s nem is igazán látni a fényt az alagút végén. Így, fel kell tennünk azt a sanyarú kérdést, hogy mégis hogyan tovább? Valamelyest egy olyan egyhelyben toporgást észlelhetünk, mint amelyet a metalcore mutat már több mint fél évtizede – hiába vannak technikai, valamint hardcore oldalon történő előretörések, hullámról még nem beszélhetünk -, így a hardcore/pop punk „gordiuszi csomója” még mindig válaszra vár. Valamennyire szépíti az összképet az a tény, hogy még vannak szinten tartó próbálkozások, a So Many Ways self-titled EP-je is elsősorban a 2008/2009 évében megjelent kiadványok stílusjegyeit képviseli, így a hullám legszínesebb, de egyben biztonsági karakterisztikáit hivatott tovább vinni. Viszont ez a demagóg, újító szándék nélküli mivolta jelenti egyben a negatív kisugárzását is, hiszen a Four Year Strong fémjelezte áthallásai kísértetiesen tetten érhetőek. A refrének kórustémáit leszámítva a verzék hangulata néhol bizony jól észlelhető melodic/hardcore punk (Kid Dynamite, Lifetime) kikacsintások áldozataivá válnak – mint ahogy árnyalt mértékben a Mindsetnél is -, de a domináns szerepkört elsősorban az olyan tételek/hangszínek viszik a vállukon, amelyeket például az Enemy of the World-ön is tapasztalhattunk már tavaly év elején. Mindesetre a dalok vannak annyira technikásak, hogy a „beardcore” címkével hátán rugdosott Four Year Strongot, valamint az általuk képviselt vonalat bátran képviselhessék, sőt néhol bizony a padawan felülkerekedik a mesteren dalszerkezetileg, technikailag egyaránt. Az egyetlen bökkenő a slágeresség elmaradása és a dalok nagy részének immunitása arra a bizonyos ragadásra, amire mindenképp szükség lenne. Így bármennyire is sikerült remekül ez az EP, sajnos nem mondható igazán maradandónak, köszönhetően ennek a fontos összetevőnek, amely lehet, hogy egy esetleges nagylemez által kijavítódik. Azonban addig be kell érnünk ezzel a pár dallal, amely mutatja a potenciált rendesen – érdemes sokszor gyalulni az intró által felfestett gitártémák erejét -, de még érnie kell, ahogy a zenekarnak is. Az új, nemrég kikerült Four Year Strong nóta rádió rock felé történő húzása azonban egy olyan lehetőséget kínál nekik, amellyel élni kell, hiszen az így keletkezett űrt kiváló lehetőségük van betölteni egy erős benyomást keltő, bemutatkozó nagylemezzel. S egyben egy jobb kezüket nyújtva, így egy vállalható és biztos támpontot szolgáltathatnak a Four Year Strong esetlegesen csalódott rajongóinak, amelyet én örömmel és lelkesen fogadnék. (Budai Benjámin)
Under Soil and Dirt
(2011, Pure Noise)
8/10
Mit tud csinálni 2011-ben egy pop-punk zenekar, mikor már mindenki arról beszél, hogy milyen telített a színtér, hogy már mindent elmondtak, hogy már unalmasak a trendek, és mikor a nagy ikonok (blink’, NFG, SYG, ADtR, FYS) is sorra csalódást okoznak? Nem töri a fejét csavaros megoldásokon, korszakalkotó ötleteken, hanem leszarja a problémákat és azt, hogy azok, akik miatt gitárt fogott, egyre rosszabb dalokat írnak, és egyszerűen csak zenélni kezd. A Story So Far sem kívánja megváltani a pop-punk színteret, megelégszenek annyival, hogy jó dalokat írnak egy olyan nyelven, amit előttük már sokan beszéltek, és még sokan is fognak, de ettől még egy fülberagadó, szenvedélyes szám pont annyit ér, hiába volt már sok ilyen. Nagyjából azt csinálják a fiúk, amit a Set Your Goals-nak is kellett volna idén: erőteljes, tempós, fogós. Az olyan emlékezetes dalok, mint a Daughters, a Mt. Diablo vagy épp a Swords and Pens (az album közepe nagyon erős) bőven kiemelik őket az átlagos albumok közül, és ha ehhez még hozzáadjuk a nagyon szenvedélyes (és jó értelemben kesergős) énektémákat, akkor el is helyezhetjük őket egy kicsivel a Wonder Years és a Fireworks mögött az idei felhozatalban, nagyjából a So Many Ways és a Crucial Dudes mellett, bőven az új Set Your Goals előtt. Azért merül fel olyan sokszor Jordanék neve, mert kiindulópontként az Under Soil and Dirt nagyjából a Mutiny!-t jelöli meg, amitől nem is marad el sokkal, hiszen ugyanúgy hallgattatja magát, ugyanúgy megragad elsőre legalább négy-öt dal, csak épp nekik már fel lehet róni, hogy nem épp a legeredetibb, amit művelnek. Ettől viszont még a Placeholder egy kiváló akusztikus dal marad, a Closure sem lesz kevésbé jó utolsó dal, és a klipes Quicksand is őrzi erényeit, és egy debütlemeztől nem is szabad többet várni, mint egy rakás kiváló dalt, ezt pedig gond nélkül teljesítette is a Story So Far, így 1-2 év múlva akár delegálhatják is magukat a nagy nevek közé. (Jávorkúti Ádám)
