2011. szeptember 7.
A legutóbbi Mixtape-hez képest kicsit visszakanyarodunk az oldal fő csapásába tartozó stílusokhoz, és a rovat immáron 15. megjelenésében öt olyan albumot veszünk górcső alá, ami feltörekvő bandák kezei közül kerültek ki. Elsőként a Behold Oblivion esetében derül ki, hogy elég-e a technikásság a fennmaradáshoz, ezután a Failure In Vanity bemutatkozó albuma áll megmérettetés elé. A Vale Of Pnath legénysége első albumával tárja elénk a death metal szépségeit, míg az Aegaeon egy jó adag sulykolással esik a dobhártyáinak, végül pedig a mindig dühös Stray From The Path mutatja meg, hogy mégis mennyivel lettek dühösebbek előző korongjuk óta. Lássuk!
Witness
(szerzői kiadás, 2011)
6,5/10
Mivel a technikás színtér amúgy is erősen túltelített, így nem könnyű belenyúlni a tutiba. Ugyanis bár sokan azt hiszik, hogy attól, mert jó a ritmusérzéked és mindezt kihasználod, vagy csupán azért, mert az ujjaid hangsebességgel képesek ugrálni a héthúros bundjai között, feltétlen jó dalszerzők is, ami távol áll az igazságtól. Persze a fent említett tulajdonságok látszólag elengedhetetlen kritériumok ilyen muzsika esetén, számomra a dalszerzés értéke és minősége mindig is előbbre való volt. Az említett probléma pedig hatványozottan igaz a Behold Oblivion (korábban Tight Rope) legénységére is. Jeremy és Pete kiváló gitárosok, akiknek a vérében van a djent és a ciráda mikéntje és lényege. Melléjük érkezik a ritmusszekció (Leo, Dan), aki gond nélkül veszik fel a tempót és a szintet, majd az egészet lefedi és egységesíteni igyekszik a koreai származású Eric kompromisszummentes vokálja. A tény, hogy a csapat összes tagja a Berklee College of Music tanulója volt mindenképpen respektálandó teljesítmény, azonban míg mindezt pl. Francesco Artusato dalai kapcsán kihallom, addig a Behold Oblivion tömény és számomra egy kaptafára íródott dalai után mindez eszembe sem jutna. Látok bennük fantáziát és még inkább a potenciális fejlődés lehetőségét, mely az egyéni hang és a dalszerzés módjában keresendő (irányadó lehetne a nyitó Witness, a tiszta ének tudatosabb használata és a riffek fogósabbá, érdekfeszítőbbé tétele), de sajnos bármennyire is szeretném, a hat és fél pontot képtelenek átlépni és a ezt még az is tetézi, hogy szerencsétlenségükre lement előttük párszor a poszt-SikTh Aliases új albuma is. Csak türelmes és edzett technikás deathcore rajongóknak! (Buzás Krisztián)
The Contender
(szerzői kiadás, 2011)
4/10
Vannak olyan albumok, amiknek már a borítójáról lerí, hogy mit hall rajta az 
ember. A The Contender egy picit megtévesztett, mert amennyire a Fleshgod Apocalypse Oracle-je a fedlap, na annyira nem mondanám technikásnak a zenét. Bár hallatszik, hogy az öttagú banda sokat hallgat Born of Osirist, vagy Becoming the Archetype-ot szabadidejében (inkább utóbbit), de annyi a céltalan breakdown az albumon, hogy nem nevezném sem technikásnak, sem progresszívnak, de leginkább ezzel lehetne körülírni azt, amit ebben a 9 dalban, és körülbelül háromnegyed órában hallhatunk. Sajnos nem túl fantáziadús az anyag, és bár a címadó, vagy a Moira tartalmaznak jó elképzeléseket, ezek nem tudják ellensúlyozni a folyamatos fantáziátlan döngöléseket, amiből a dalok 70 %-a áll. Viszont ki kell hogy emeljem James Allen vokalistát, ugyanis a dallamos témái nagyon jók, néhol a Coheed & Cambriára emlékeztetnek. Sajnos ez most nem elég az üdvösséghez. (Kolláth Benjámin)
The Prodigal Empire
(Willowtip Records, 2011)
8,5/10
Talán 2007 volt az első olyan év, amikor páran felkapták a fejüket, hogy a deathcore-ból kezd kifogyni a szufla. Akinek nem lenne világos: a Job For A Cowboy legénysége ekkora szállította le a Genesis-t, ami egy immár teljesen death metal centrikus zenekar képét mutatta. Ezzel el is indítottak egy kisebb hullámot, amiben sokan átpártoltak a hagyományosabb death metal vonalára, illetve adtak annak egy erősebb ráncfelvarrást. Persze azokról a zenekarokról se szabad megfeledkezni, akik alapból ebben a frissebb közegben alakultak, és ezt a zenét kezdték el játszani. Remek példa erre a Vale Of Pnath legénysége, akik igaz, korábban alakultak az említett hullámnál, de remekül idomultak hozzá, és egy impozáns bemutatkozó dalcsokor után idén végre megkaptuk tőlük első albumukat is. A The Prodigal Empire remek képet ad arról, hogy manapság miért is érdemes death metalt hallgatni még: ötletes, kreatív, modernebb felfogású. Igazából hallgattatja magát az album, mivel jól van összerakva és képes hosszabb távon is lekötni az ember figyelmét, nem csak fél percre kapod fel a fejed, hogy itt bizony valami történik. Különösképpen a gitárosok munkáját emelném ki. Vance Valenzuela és Mikey Reeves két nagyon tehetséges figura, leginkább a Burning the Masses két gitáros agyára emlékeztetnek, és az bizony jó. Mondjuk egy dolgot fel tudok hozni, ami miatt nem tudnak magasabb pontszámot elérni, az pedig az, hogy kísértetiesen emlékeztetnek egy hasonló zenekarra, a Diskreetre, de valószínűleg ez csak nálam van így. Mindenestre aki egy igazán fiatal arcokból álló jó death metal albumot szeretne hallani, az semmiképp se hagyja ki a The Prodigal Empire-t. (Szabó Nándor)
Dissension
(szerzői kiadás, 2011)
6,5/10
Kevés az olyan echte deathcore zenekar, ami még képes hosszabb távon szórakoztatni, a legjobb közülük nálam egyértelműen a Whitechapel. Képesek egy olyan hangulatot teremteni, ami még az alapjáraton nyugodt természetemet is teljes mértékben meg tudja bolygatni. Na kérem, ez az, amit más zenekarok is felismertek és elkezdték az alapjáraton ostobácska zenéjüket olyan hangulati elemekkel megspékelni, amik kísértetiesen emlékeztetnek az említett banda zenéjére. És azt hiszem ezzel el is értünk az Aegaeon megismerésének időpontjához. Vegyünk egy tényleg kőprimitív zenei alapot, egy olyan énekest, aki lángoló benzinnel gargarizál reggelente, és csak hörögni képes és két gitárost, aki az egészbe beleteszi azt, amitől ennek a zenének hangulata lehet. Illetve ne feledkezzünk meg a samplerekről se, ezekért nem tudom ki felelős a zenekaron belül, de igencsak tisztességesen sikerült összerakni a betéteket, illetve egybefésülni azokat az őrlő zenével. Tehát mondhatjuk, nem csinálják annyira rosszul a srácok. Igen, de ne feledjük, hogy a spanyolviaszt nem ők találták fel. Ezt a zenét lehet remekül másolni, de hozzá is kell tenni valamennyit, hogy fogyasztható legyen hosszabb távon is. A Dissension remek feszültség levezető, és pár szám erejéig képes is lekötni a figyelmet, de ahogy hallgatom, rendre elkalandozik az agyam. Ezt pedig nem lesz könnyű kiküszöbölniük, ameddig tényleg ilyen zenei alapokkal operálnak. (Szabó Nándor)
Rising Sun
(Sumerian, 2011)
5.5/10
Agresszív, erőteljes, dühös. A Stray From the Path szótárában ezek szerepelnek ott, ahol más bandáknál az „egyedi”, „technikás” vagy „érzelmes” szavakat találjuk, viszont amíg ma oly divatos az első három jelzővel eladni a primitív fröcsögést, addig ők tényleg a fentiekről szólnak (igaz, egyiket se pörgetik a legmagasabb fordulatszámokon). Ugyan a Sumerianhoz költözésükkel párhuzamosan el-eltűnedeztek a korábbi elsőosztályos matekleckéik, de ez kifejezetten jót tett nekik, és a Make Your Own History-val egy olyan albumot tettek le az asztalra nyolc évvel alakulásuk után, ami később a folyton változó metalcore/hardcore trendekre visszanézve akár meghatározónak is tűnhet majd. A Rising Sunnal kapcsolatban már csak az volt kérdés, mint megannyiszor a zenetörténelemben, hogy az „addigi legjobb”-nak kikiáltott album után mit tudnak majd összehozni, főleg úgy, hogy esetükben a hangzáshoz történő feltétlen ragaszkodásban sem lehetünk biztosak. Ezt a kis megjegyzést cáfolja meg az új album, hiszen hiába van olyan svungja, amitől az új Bury Your Dead albumra egyből rászámol a bíró, de egy helyben topog a zenekar, ami persze a világ talán leglogikusabb dolga az előző lemez sikere után. Az viszont már erősen kifogásolható, hogy hiába mozgósítottak a lemezhez három neves vendégénekest is Jonathan Vigil (talán az ő felbukkanása sül el a legjobban, feloldja kicsit Drew York hatásos, de monoton hangját), Andrew Neufeld és Cory Brandan képében, érezni, hogy nagyon megelégedtek a MYOH zenei történéseivel, pedig nem volt az egy olyan átütő alkotás, mint amilyennek leírták egyes helyeken: egy dolog jó helyen (lsd. kiadó) és jó időben (lsd. az utóbbi három év divathullámait) lenni, viszont a trend leülése után az sem lesz több, mint a tavalyi TGI anyag, avagy egy szerethető, de kvalitásait illetően jelentősen túlbecsült korong. Mivel ez az erős-közepes szint az, amitől az új anyag még pár extra hajszállal elmarad, így maximum kellemes hallgatnivalónak lehetne nevezni a Rising Sunt, ami szerezhet pár igen kellemes percet futás/kondizás közben, ám ezen túlmutatni csak néhányszor tud (pl. a záró Crashing Downban), hiszen konzumdühével, unalmas szövegeivel és ismerős megoldásaival nem csak a meglepetésektől és az új utaktól, de az emlékezetességtől is messze áll. (Jávorkúti Ádám)
