2011. augusztus 20.
Ahogyan szoktuk, most sem próbáltunk sokszínű mixtape-et szerkeszteni, és ahogyan lenni szokott, ennek ellenére mégis összeállt öt olyan lemez, amiben nem sok a közös. Kiderül, hogy a Berger Dalmát Odettre cserélő Realistic Crew lesz-e a magyar pilledős villanyzene éllovasa, vagy inkább a Sadantot tartjuk az underground új királyának ezen a fronton. Olvashattok a Kanada saját Kaltenecker Zsoltjába oltott egyszemélyes Beastie Boys, azaz Gonzales új kiadványáról, stílszerűen megpróbáljuk leszedni a Sleeping Giant legújabb albumáról is a keresztvizet, és a Trophy Scars új lemeze is górcső alá kerül.
Blind Musician EP
(DDK, 2011)
9/10
Igazából végtelenül sokadrangú információ, hogy egy produkció mennyire emelkedik ki saját közegéből, de a Realistic Crew kapcsán mindig az lesz a kezdő gondolat, hogy mennyire nem találni ma Magyarországon ilyen színvonalú zenekart, és nem az, hogy mégis mi történik „Kráj” újabb kiadványán. Krisztián kiadványa? Nyilván nem tehető egyenlőségjel Vranik és a RC közé, de a stúdiós zenei alapért ő felel, és az ő hangfestményét színezik ki a hangszálak – eddig pont Krizsó és Berger Dalma egyéniségének és zeneiségének vibrálása volt az, ami azt a „bizonyos plusz”-t adta a ’Crew-nak (a kellő helyeken), pont ezért lehetett félni a váltástól. A prekoncepciózus elmélkedés azt súgta, hogy Dalmával bizonyára kiesik a hangulatból a bizarr kísértetiesség, és Odett dallamai majd standardebbek lesznek, ezzel szemben a Go-Girlz után jóval különlegesebb, már-már „bergerien” szuggesztív énektémákkal rukkol elő a Divisible-ben, aminek kifejezetten jót tesz, hogy Krisztián minimalistábbra vette a figurát, és a középpontban (kvázi a mélyvízben) hagyja Odettet. A Realistic Crew egyik titka bizonyára az, hogy ösztönösen aktuális, nem kerget olyan trip-hop trendeket, amiknek már az árnyéka is poros, viszont nem is megy bele az újabb dubstep hullámok egyértelmű lovaglásába, így aztán pont kellő mértékben ismerős és különleges. Persze azért továbbra is a közreműködők azok, akik érdekes produkcióból kiválóvá emelik a projektet, a Musicianben MC Zeek pl. ismét megmutatja, hogy övé az egyik legjobb hangszín az itthoni rapperek közt, bár teljesen logikus lenne, ha Zeek mellé mondjuk bevonná Rendbenmant (ha már Máténak is van absztrakt hip-hop irányú érdeklődése), vagy épp a vele jó barátságban lévő Akkezdet Phiait, akiknek szintén vannak hasonló atmoszférájú ambíciói. Persze ezek csak tippek a következő nagylemezre, a háromdalos Blind Musician így ebben a formában, egy hangulatos remixszel megsképekelve is remekül működik. (Jávorkúti Ádám)
Seven
(DDK, 2010)
3/10
A Sadant elsősorban Kunert Péter dalszerző-producer projektje. Őt az igazán vájtfülű (és az elsőosztályú képzavar kedvéért) -szemű színházlátogatók és/vagy filmbuzik ismerhetik stáblistákról, illetve bárki, aki rendszeresen jár AKPHs slamekre. Kunert összeszedte különböző körökből a kísérletezésre nyitottabb, lelkes zenészcimboráit, és egy nagyon fontos lemezt készített el, ami tavaly jelent meg a DDK-nál. Ez a lemez ugyanis a „magyar trip-hop” kifejezés pejoratív értelmezésének iskolapéldája. Kunerttől kapsz fülbe egy irdatlan nagy kanál, többnyire teljesen idejétmúlt elektronikát. Ez a „magyar trip-hop” recept abszolút alapja. Nincs a műfajban lemez sok zongora nélkül. Csak akkor lehet elrontani a receptet, ha a zongora érdekes témákat játszik, de szerencsére ezen a lemezen ennek nyoma sincs. Némi unalmas, egyszázmillárdszor hallott akusztikus gitárjátékkal meg lehet bolondítani a hangvilágot. Kunert Péter és Lamm Dávid ezt is becsületesen megteszi. Nagyon fontos, hogy minden „magyar trip-hop” lemezen szerepeljen legalább egy női énekes. Ha ő tud karaktertelen hangszínnel igazán ötlettelen, de cserébe giccses szólamokat produkálni, akkor az a végeredményben nagyon „magyaros” lesz. Pető Kata szólamai ezeket az igényeket tökéletesen kielégítik, sőt a giccsmérő higanyszálát nemes egyszerűséggel kirobbantja a teljesen szükségtelen francia nyelvhasználat (és azok a dallamok, amikkel a Tinselben büntet – ezek ráadásul a záró Exitben is kísértenek). Nem szabad elfelejteni „magyar trip-hop” lemez készítésekor, hogy minden ilyen lemeznek hosszúnak kell lenni. A Seven bő 52 perce ugyan lehetne több, de azért 2-3 REM-fázis még így is belefér az időbe, ami azért elfogadható eredmény. Ha mindent jól csináltunk, ebből az alapanyagból kellően semmilyen hangzással egy valóban 110%-os „magyar trip-hop” lemezt állíthatunk elő. És a Sevenbe fektetett mintegy hét év munka során erre is nagy figyelem fordult, a lemez ugyanis pont olyan, mint bármi, ami az angol trip-hop dömpinggel érkezett 15 évvel ezelőtt, éveken át, másodkézből. Ha igazán stílusosan akarod tálalni a munkád méltó gyümölcsét, mintegy habként a tortára, a csomagolás is megörökölheti az ötlet- és jellegtelenséget, ami a „magyar trip-hop”-ra jellemző. A Seven ebben abszolút élen jár, még ilyen igénytelen megjelenéssel nem találkoztam a DDK-tól: (ugyan profin, de) címkézett CD-R, a digipak CD-tok a kihajtható papírborítóra két darab kétoldalú celluxdarabbal van odaragasztva. Egyetlen dolog csorbít ennek a „magyar trip-hop” szablyának az élén, az pedig Zeek. Ő sajnos továbbra is színvonalas, és működőképes rímeket gyárt és továbbra is jó hangon mondja őket fel. Végeredményben ezt a lemezt én 3 pontra értékelem: 1 azért, mert zene, 1 Zeek miatt, és 1 azért, mert ezt az egészet vállalják. (Gellért Mátyás)
The Unspeakable Chilly Gonzales
(DDK, 2011)
5/10
Jason Charles Beck, azaz (Chilly) Gonzales igazán kacsakaringós úton jutott el arra a zenei pontra, ahol per pillanat van. Már ha egyáltalán létezik egyetlen ilyen pont. Kanadában, klasszikus és jazz zongorista képzettséggel egy nagy kiadónál alternatív rock zenekarral próbálkozott, miután ez bedőlt, Németországba költözött, ahol egyfajta trash-hoppal vonult be a földalatti köztudatba. Közben folyamatosan együttműködött a kanadai cimborákkal, többek közt Peachesszel és Feisttel. Miután megcsinálta a hírnevét, újra elővette a klasszikus zongora-vonalat, kiadott egy instrumentális zongoralemezt, megdöntötte a világ leghosszabb egyszemélyes koncertjének Guiness-rekordját, tavaly pedig filmet csinált a haverokkal, aminek a soundtrackje a tavalyi év legjobb pop lemeze lehetett volna, ha érdekel bárkit is. És mindezek után idén, 9 évvel az utolsó „rap” lemeze után megint elővette a rímes figurát, és megpróbált csinálni egy új lemezt. Ami hamar megbukik, ha ránézünk a nettó 9 szám huszonhét és fél percére. De persze ettől még lehetne egy igazán remek album, ami elsöpri a Presidential Suite és a The Entertainist emlékét is, de nem az. Helyette kicsit olyan, mintha az Ivory Towerhez készült volna még néhány szám, ami valahogy nem fért már bele a film végső, vágott változatába, és Gonzales pedig túl értékesnek találta volna ahhoz, hogy egyszerűen hagyja őket elfelejtődni. Sok a képért kiáltó hangulatzene, ami önmagában nem rossz, rímekkel viszont nem az igazi. Ráadásul Gonzalesnek sosem kellett segítséget kérnie némi önalázáshoz, a rímek most is a szokásos szarkasztikus/önironikus/obszcén vonalon mozognak, amivel pedig helyenként divergens a zene. Baj tulajdonképp nincs az albummal, csak olyan, mintha a pop lemezek, a zongorás lemezek és a régi thrash-hop lemezek nyeselékeiből készült mash-upok lennének rajta. És sajnos igazi „slágert”, vagy nélkülözhetetlenül prosztó tételt sem sikerült összekalapálni. Így pedig nem sok értelme lesz elővenni épp ezt a lemezt. És ha nem ismered Gonzalest, ne is tedd meg egyelőre. Én a magam részéről a rímhadarós Gonzalestől továbbra is maradok a The Entertainistnél és a Presidential Suite-nél. (Gellért Mátyás)
Kingdom Days In An Evil Age
(Ain’t No Grave Records, 2011)
7/10
Történetünk 2004-re nyúlik vissza, amikor is a californai, szebb napokon négy vokalistát is magáénak tudó hardcore banda, az xDEATHSTARx megalakult. Három évnyi közös munka után azonban öt alapító tag úgy gondolta, hogy megy a saját útján, és létrehozza a Sleeping Giant-ot, és már abban az évben kiadták debütáló nagylemezüket, a Dread Champions Of The Last Days-t. Mind ennek, mind a két évvel később érkező Sons Of Thunder-nek meglepően jó fogadtatása volt, melyek receptjei annyira egyszerűek, hogy a legújabb, Kingdom Days In An Evil Age-en is sikeresen alkalmazzák ezt: a kőkemény hardcore alapú riffeket finoman fűszerezik enyhe metalcore-os ízekkel, és erre érkezik Tommy Green – szabadidejében evangélista – erőtől duzzadó vokálja, melynek hatására az egész lemez szétrobban az energiától. Szerencsére elhagyták az előző lemezeken erőltetett enyhe death beütéseket, ezzel együtt a malacvisítást és egyéb nyalánkságokat, másrészt pedig erősítettek a hardcore vonalon, ami nagyon üdvözölendő lépés, hiszen jóval frissebb, és egységesebb albumot kapunk, mint elődei. A Frankie Palmeri (Emmure) vendégszereplésével készült nóta, az Eyes Wide Open az első olyan tétel, amire igazán felkaphatjuk a fejünket, nagyon jól kiegészítik egymást a két énekes a dalban. A nem sokkal ezután jövő Tithemi-ben hallható csordavokál a lemez egyik legjobb dolga, és éppen akkor érkezik, amikor már egy kicsit kezdene leülni az album. Bár ez sem menti meg attól, hogy összefolyós, és nehezen emészthető legyen az egész, de a már említett energiája miatt sokszor kaphatjuk magunkat azon, hogy kedvünk támad újra és újra meghallgatni a lemezt. Az albumzáró Enthroned pedig nem az első dicsőítő száma a bandának, hiszen ott van a He Will Reign, és az Oh Praise Him is az előző albumokról, de egyértelműen a legszívhezszólóbb dolog, amit a banda kiadott a kezei közül. Nem eredeti, de még csak nem is olyan kiemelkedő lemez a Kingdom Days In An Evil Age, mégis őszinte és szerethető, ami nem épp ennek a műfajnak a jellemzője, úgyhogy meg kell becsülni az ilyet. (Jene Balázs)
Never Born, Never Dead
(szerzői kiadás, 2011)
8.5/10
Lassan rendszeres programmá válik, hogy minden évben új Trophy Scars kiadvánnyal gazdagodik a lejátszási listánk. Szerencsére azt a kellemes dolgot is megszokhatjuk, hogy minden egyes alkalommal rengeteg ideg ott is marad. Ez a zenekar hiába adott már ki számos anyagot valahogy úgy tűnik nem nagyon van meg nekik a hibázás képessége. Nincs ez másképp a Never Born, Never Dead esetében sem. A rendkívül sötét, önpusztító hangulatú Darkness, Oh hell után megkapjuk annak a szöges ellentétét. Erre a lemezre a legjobb szó ugyanis rendkívül egyszerű, de annyira kifejező is: szép. Bár valószínűleg színtisztán vidám számot sose fogunk tőlük hallani, de ezúttal csendes, nyugodt lett az összhatás, leginkább úgy lehetne leírni a hangulatot, hogy ez afféle könnyes szemmel mosolygós zene. A zenei megformálás a teljes maximalizmust követi, rengeteg sallanggal, ám ezeket nem tolják az ember arcába, mindegyik a dal teljes egészét szolgálja, tökéletes harmóniát teremtve. A dalszövegek is hozzák a szokásos Jerry szintet, ezúttal a tételek nagy-részében a reinkarnáció témája áll a középpontban, amit a Bad Luckhoz hasonlóan fiktív történetek segítségével jár körbe – aki látta az utolsó Lost évadot annak a két címadó különösen nagy mosolyt fog az arcára csalni, miközben elmélyed a szövegekben (ami a Trophy Scars esetében kötelező program). A lemez tökéletes párja az előző kiadványnak, gyakorlatilag az érem két oldala hangulatiság terén, így kiváló összekötők lehetnek a következő nagylemezhez, amire pedig valószínűleg nem kell sokat várjunk, mert a banda jelenleg szünetelteti a koncertezést, és a civil munkájuk mellett, a következő korong írására koncentrálnak, szóval én azt jósolnám, hogy következő év ilyenkorra lehet, hogy egy újabb Bad Luck szintű kiadvánnyal gazdagodunk. Ugyanis nekik valahogy elhiszem, hogy képesek legyenek túl szárnyalni az új érás csúcsteljesítményüket. Mivel A Darkness‘-szel egyenrangúnak tekinthető a kislemez, a pontszám is ugyanannyi. (Lossos Gábor)
