2011. július 17.
A nagy nyári kánikulában megpróbálunk mi is ejtőzni egyet aktuális Mixtape-ünkben, így kicsit könnyedebbre vesszük a figurát. Lesz itt szó a legtágabb műfaji keretek között érzelmekről, szenvedélyről, erotikáról, morcosságról, magányról, lendületről, fiatalságról, pimaszságról, üzenetről, sémákról, gitárleckékről és pontos labdákról is, már csak azért, hogy ha már mi nem tudunk strandra járni, legalább Ti szórakozzatok jól, és alkalmasint adjatok egy-egy lehetőséget a következő albumoknak is.
House Of Balloons
(Szerzői, 2011)
9/10
Végre itt van az r&b lemez, amit nyugodt szívvel merek ajánlani a Nuskullon? Nos, ha eltekintünk a két Craiges Emarosa albumtól, akkor azt hiszem, hogy igen, befutott a várva várt anyag, ami meghódíthatja a szólók által tépett, breakdownoktól kemény szíveket. Nem, nem arról van szó, hogy valaki Slayer riffekre és blastbeatekre énekelt volna fel Cee Lo Green dallamokat, egyszerűen csak az utóbbi évek egyszemélyes hálószobaprojekt-hulláma hozott össze valami olyasmit, ami zenei érdeklődéstől függően szerezhet kellemes perceket bárkinek. A Weeknd név egy 21 éves, kanadai srácot takar, aki 2010-ben bukkant fel különös alternatív r&b-jével, és idén márciusban jutott el odáig, hogy kiadta a kilencdalos House of Balloons-t. Hogy miért is különleges ez? Abel nem csinál semmit, mint nagyon kellemes, de nagyjából standard r&b dallamokat énekel fel abszolút elszállt hangulatú, „poszt-dubstep” alapokra – igen, az egészet körbelengi a zöld füst tompa aurája. A szövegek még hozzáteszik a szexet a droghoz és az r&b-hez, és kész 2011 ultimate éjszakai albuma: az olyan dalok, mint a High for This („hold tight for this ride / we don’t need no protection”) vagy a What You Need („does he touch you there like this / lemme taste the friction from your lips”) teszik ezt a korongot igazi szexlemezzé. Teljesen valószínűtlen a House of Balloons a néhol glamslágeres, néhol rockballadás, néhol kokainlepte soraival, a furán kicsavart, zajos és elvont alapjaival, a nem egyedi, de mégis sallangmentes r&b énektémáival és rapjével – főleg az a bizarr, ahogy az egész működőképes és szerethető popdalokká áll össze. Egyszerre baromi éteri és nagyon aljas lemez, olyan érzés hallgatni, mintha az ember egy házibuliban a saját holtpontján lenne, mikor minden kezd elmosódni és egy kavargó, színes montázzsá ragad össze – mintha ebben a pillanatban ragadnánk 50 percen keresztül. Talán a buli nem is a legjobb példa, mert nincs benne semmi partys, inkább olyan, mint a jég, amire már a negyedik whiskeyt töltik, vagy a város fényei fölött parázsló cigarettavég egy már üres dobozból. A Weeknd az orgazmus, amire nem emlékszel, csak érzed, hogy volt. (Jávorkúti Ádám)
Let Them Talk
(Warner, 2011)
7/10
Hugh Laurie neve az elmúlt évek során összefonódott a cinizmussal és a férfias konoksággal. Tapasztalhattuk ezt már könyvében, a Dr. House egyes epizódjaiban és helyzetkezelésében, egyéb színészi indíttatású felbukkanásaiban, valamint ezúttal már lemezen is, hiszen a Let Them Talk dalaiban Hugh lényegében ifjúkori szenvedélyének hódol olyan stílszerűen, hogy azt tanítani lehetne. Egyfelől az impozáns névsor miatt, akikkel közösen készülhetett az alábbi feldolgozásalbum, és akik nélkül ennyire nem is lehetne New Orleans-i a végeredmény sem, másfelől az énekesnek szegődött brit úriember okán, hiszen a címmel ellentétben hősünk nem hagyja beszélni a dalokat. Épp ellenkezőleg: ő szólaltatja meg azokat, és a folklór ihlette blues sztenderdjeinek mindig is megvolt az a bájuk, hogy csak akkor telítődnek fel igazi szenvedéllyel és életteliséggel, ha az illetékesek tudják, hogyan kell hozzányúlni – ilyen időtlen kvalitású alapanyag és vendégsereglet (Tom Jones, Dr. John, Irma Thomas) mellett pedig egy percig sem lehetett kétséges a végeredmény minősége. Az igazán nagy dobás valójában Hugh hangszíne, hiszen ha saját korlátjai szűkösek is, mégis olyan ösztönös érzéssel szólaltat meg minden egyes tételt, hogy erre valahogy nem is figyelünk. Így ha szigorúak vagyunk, megérkezett az év legjobb és leginkább minőségi haknija, ha pedig engedékenyen állunk a megjelenéshez, akkor minden magányos férfi életének háttérzenéjét köszönthetjük a Let Them Talkban, ami remélhetően ismét népszerűvé teszi a klasszikus New Orleans-i hangzást szélesebb körökben is. (Bali Dávid)
All Our Kings Are Dead
(Live Forever, 2010)
8/10
A brit zenei színtér feltörekvő fiataljai próbálják levetkőzni a szigetország indie imádatát, és mind a keményebb, mind a lágyabb vonalon erősíteni a felhozatalt, melynek ékes példája a We Are The Ocean, akiken jól nyomon követhető az aktuális trend változása. Míg pár éve lépten nyomon brit emocore bandákba botlott az ember, jelenleg a pop-rock jelenti azt a színteret, amelyben az ottani fiatalok a kitörés lehetőségét látják (pl. Kids In Glass Houses, You Me At Six stb.). Ezzel persze semmi gond nincs mindaddig, amíg – a nyilvánvaló selejt mellett – minőségi bandák kerülnek napvilágra. Ennek egyik legékesebb példája a Young Guns, akik a bemutatkozó nagylemezükkel megmutatták a nagyvilágnak, hogy még mindig lehet rádióbarát hangzással is ütős és pörgős slágereket írni, akár egy egész lemezen keresztül is. A kissé gyengécske hangzású Mirrors EP hibáit kiküszöbölve egy olyan korongot tettek le a srácok az asztalra, amelyre bátran lehet egynyári kalandként is tekinteni, hiszen tudatosan annak készült. A fogós dallamok már az első hallgatások után ülnek, bár a kőkemény Kids In The Way rajongók szívhatják a fogukat, mert Young Guns-éknak sikerült egy az egyben lemásolni David Pelsue bandájának hangzását. Emellett negatívumként a dalok egyhangúságát lehetne felhozni, hiszen a szokásos verze-refrén felépítés mellett a számok tempója is végig ugyanaz, amitől nehezebben fogyasztható egyben az egész album. Ezeken túllépve azonban az év egyik meglepetését szolgáltatják a srácok, a siker pedig úgy látszik nem is marad el, hiszen a Young Guns idén nagyszínpadot kapott a Reading Festival-on olyan nevek mellett, mint a Guns ‘n Roses, vagy a Foo Fighters. Talán idővel a nagy rivális You Me At Six nyomdokába is léphetnek, mert bizony az All Our Kings Are Dead egy igen erős kezdés ettől az igen fiatal, üdítően friss bandától. (Jene Balázs)
I Wish I Could Stay Here
(Run For Cover, 2011)
7.5/10
Az angolok csak ímmel-ámmal vettek részt az USA trendjeiben az elmúlt évtizedekben, elvégre a szigetország zenéje mindig el volt telve magával annyira, hogy csak egy-két névre hassanak az ex-gyarmat hullámai. Pont ezért is fura a Basement új lemeze, ami egyértelműen az amerikai underground utóbbi éveinek trendjét követi, és emo hatásokat olvaszt egy punk alapú zenekarba – ráadásul hiába érkeztek más közegből, a metódus mégis hasonló tengerentúli kollégáikhoz, ahogy a végeredmény is. Persze ez annyira nem meglepő, elvégre már a Songs About the Weather EP dalai sem épp a brit punk színtérből merítettek, hanem a From Plan to Progresshez hasonlóan olyan amerikai hatásokban bővelkedtek, mint a Lifetime, vagy a Kid Dynamite. Az I Wish I Could Stay Here dalaiban ezzel szemben a dallamos hardcore-nak és punknak az emo oldala lett kidomborítva (azért nem volt teljesen alaptalan a hárombetűs műfaj címkéje a Lifetime-on és a Hot Water Musicon sem), ezáltal felvetve közvetlen hatásként a 2006/07 körüli Crime In Stereot, vagy épp az olyan újabb bandákat, mint a Daylight, a Such Gold, a Title Fight és a Balance & Composure. Sok a középtempó, alig van sodrás (ezért is esik olyan jól az Earl Grey), és úgy általában nagyon hasonlít a Shed illetve a Separation megfelelő pillanataira a lemez – a hangulat is nagyon ezekre a szomorkás albumokra hasonlít, illetve Andrew Fisher hangszíne is alapot ad az asszociációkra. Szerencséje a lemeznek, hogy nem csúszott a megjelenése sokat, így ugyanis alaptalanok az áthallásokra vonatkozó gondolatmenetek, hiszen kizárt, hogy májusi, júniusi albumok hassanak a fiúkra. Így pedig igen dicséretes lemez a szürke színeket festő dallamaival, érzelmes szövegeivel, hiába hallottuk már. (Jávorkúti Ádám)
Gloom EP
(Metal Blade, 2011)
6,5/10
Kár is lenne tagadni, hogy az EP formátuma a legjobbkor hatott a leginkább pozitív kicsengéssel a Job For A Cowboy munkásságára, hiszen a MySpace többször is megkoronázott lovagjai a Doom dalcsokrával lényegében hivatalossá és megkerülhetetlenné tették a deathcore létezését, lehetőségeit. Persze az azt követő két nagylemez folyamatos eltolódást és szigorodást sugallt a death metal irányában, egyaránt táplálkozva amerikai és európai hatásokból, ám valahol épp emiatt váltott az előzetesen megosztott felvételek tükrében nemzetközi érdektelenségbe a Gloom megjelenése. Pedig nem azzal van a baj, hogy a Metal Blade üdvöskéje arculatot váltott, hiszen a megújulás a zenélés egyik legcsodásabb ajándéka: a probléma abban gyökeredzik, hogy az újonnan felvett fizimiskában, ami egy jóval letisztultabb, ámbár technikásabb, főképp a The Black Dahlia Murder, a Hypocrisy és a svédelt melodikus iskola közvetett hatásait sugalló arculatban teljesedik ki, már nem lehetnek annyira élen járók, mint ahogy ezt a szerepet korábban megvívták maguknak a saját perifériájukon. És ez minden unalom magva, ugyanis az újonnan megosztott, alig több mint negyedórára rúgó dalcsokor teljesen elveszik a nemzetközi felhozatal középhullámában, és ha alkalmasint bele is botlunk abba a kreatív dobjátékba, netán váltásokba és szólókba, ami miatt korábban érdemes volt figyelni a zenekarra, attól még az összhatás egy olyan másodrangú színtérharcost tükröz, amely ugyan nincs híján képzettségnek és tehetségnek, ám túl direkt mintát állított maga elé ahhoz, hogy igazán komolyan lehessen venni. A Wretched legalább használt átkötéseket és szimfonikus betéteket. (Bali Dávid)
