Mixtape #12

AMON TOBIN

ISAM
(Ninja Tune, 2011)
8.5/10

Amon Tobin filozófiája valószínűleg az lehet: aminek van hangja azzal lehet zenét csinálni. A zongorától a székreccsenésig lefedve mindenféle hangképző entitás képviseli magát muzsikájában. Gyakran az önmaga által kreált nem létező hangszerein játszik, de például ezen a lemezen az is előfordul, hogy a saját hangjából csinál mesterségesen női hangot, amiről ha nem szerzünk tudomást akkor meg nem mondanánk, hogy Amon énekel benne. Ettől eltekintve bár mindvégig elvont műveket írt a dalszerző, talán most sikerült a leginkább elrugaszkodnia a valóságtól. Az ISAM-et ugyanis leginkább a szürreális jelzővel lehetne a legjobban leírni – műfaji behatárolással amúgy se tudnék szolgálni, aki ezzel megpróbálkozik, annak sok szerencsét kívánok. Az más kérdés, hogy amint meghalljuk ezeket a „dalokat”, ez lesz a legkisebb dolog ami foglalkoztatni fog. Az idézőjel az előbbi gondolatban nem véletlen, néha itt szinte tényleg csak zajokról van szó, ám ami a legcsodálatosabb, hogy mégis összeállnak dalokká, a szerzemények ugyanis dúskálnak a kapaszkodókban, a legelvontabb zörejből is bármikor válhat gyönyörű dallam. Egyszerre könnyű és nehéz hallgatni ezt az albumot, háttérzajként viszont nem működik, meg kell adni neki a kellő odafigyelést. Amennyiben ez megvan, az egész olyan érzetet kelt, mintha egy elvont éber álom résztvevői lennénk, ugyanis hiába szokatlanok a motívumok, valahogy mégis tudja az ember őket valahova kötni, és ez gyakran olyan furcsa érzetet kelt, hogy megkérdőjelezzük az ébrenlétet. Kilóg ez a lemez Amon Tobin munkásságból, a rá jellemző stílusjegyek megvannak, de mégis eltérő, ha összehasonlítjuk az életművével. Egy igazi különlegesség lett ez a korong, amit nem érdemes kihagyni, bár ezzel valószínűleg már mindenki az első számnál egyet fog érteni. (Lossos Gábor)

BATTLES

Gloss Drop
(Warp, 2011)
9/10

A 2000-es évek egyik legkülönlegesebb formációja a Battles, amelynek tagjai korábban olyan bandákban játszottak, mint a Helmet, a Tomahawk, a Don Caballero vagy a Lynx, a 2002-ben alakult közös projektjük viszont egyik felsorolt zenekar munkásságához sem hasonlítható teljes nyugodtsággal, hiszen gépies precizitással, kellő dinamikával és elképesztő feszességgel előadott témáikban a rock-, illetve elektronikus zenei hagyományok ugyanolyan arányban keverednek, mint például a rajzfilmeket idéző hangok, vagy Tyondai Braxton utánozhatatlan és nagyon is jellegzetes énektémái, mindez pedig egy teljesen új hangzásvilágot teremtett. Másfelől azért az sem elhanyagolhatatlan tény, hogy első lemezük, a Mirrored nem csak az évtized legkiemelkedőbb debütálása volt, hanem egyáltalán a periódus egyik legfontosabb alkotása is, műfajtól függetlenül. Összességében már ezek is elegendőek lehetnek ahhoz, hogy lehetetlenül magasra kerüljön a mérce egy következő sorlemez megírásához, de mindezeket tetőzte Braxton kiválása a csapatból, és az így trióvá szűkülő Battles tulajdonképpen önmagának adta fel a leckét a folytatáshoz. De jöjjön is gyorsan az örömhír: a Gloss Drop minden egyes akadályt leküzdött, és az elvárások szerint (vagy azok fölött?) teljesít. Annyi már most bizonyos, hogy a lemez a 2011-es termés egyik legjobbja, hiszen – ha nem is a Mirrored egyenes ági továbbörökítése, ami persze külön pozitívum – a megújuló felállással egy olyan egységes anyag született, amelyben jóformán hibát sem találni. Az énekesi poszt üresedése sem okozott igazán fejfájást a három zenésznek, a dalok nagy része eleve instrumentális, és nem is igényelnek egyéb „töltést”. Ezek között vannak olyanok, amelyek azért az előző album világát építik újra (így például az egyik telitalálat, a Futura), meg olyanok is, amelyek szinte teljes egészében a kísérletezés jegyében születtek: néhol még a megszokottnál is több az elektronika, sok helyen pedig a karibi térség soca-ritmusaira strukturálták dalaikat, és talán mondanom sem kell: ezek is egytől egyig jól sülnek el. Ha pedig ez sem lenne elég, néhány vendégművész is szerepet kapott a Gloss Drop játékidejében, így hallhatjuk többek között a Blonde Redhead énekesnőjét, Kazu Makinot a Sweetie & Shagben, vagy Matias Aguayoat a lemez első videóval is megtámogatott, és egyértelműen slágernek gyúrt tételében, az Ice Creamben. Tényleg nem is lehet kivetni valónk: a Battles lépésének tétje „mindent vagy semmit” volt, és az eredményt tekintve vitathatatlanul dupláztak vele. (Horváth Zoltán Dávid)

BURN HALO

Up From the Ashes
(Rawkhead, 2011)
4/10

Érdekes, hogy néhány zenész milyen messze tud sodródni a hardcore-tól, metalcore-tól: ugyan erre mindig a From First to Last és Skrillex lesz a legjobb példa, de azért az se semmi, amit James Hart csinált. A mocskos dubstep királyával ellentétben ő folyamatosan és megállíthatatlanul alakult át Narancsvidék metalcore frontemberből a következő Scott Weilanddé, hiszen már az Eighteen Visions metalcore albumainak idején is voltak piperkőc hajlamai, amire olaj volt a Vanity népszerűsége, és a 2003 utáni poszterbanda korszak – ha megnézzük a Victim klipjét, nem is csoda, hogy az 18V feloszlása után már rock’n roll sztárként tért vissza. A Burn Halo első lemezét még kvázi egyedül írta, és session zenészekkel vette fel, ami olyan király lett, hogy a Harttal szerződésben lévő Island (avagy a Universal) nem is akarta kiadni: a self-titled lemez nem volt más, mint egy olcsó Velvet Revolver másolat percenként legalább 2-3 hard rock klisével, meg egy slágerrel, ami eladta az egészet. Végül csak kiadták, az Up From the Ashesre pedig már összeállt egy igazi zenekar állandó tagokkal, hogy majdnem ugyanazt a szintet hozzák, csak máshogy: itt most nem egy borzasztó erőltetett slágergyűjtemény állt össze, hanem valami fura patchwork az utóbbi évek amcsi modern rock zenekaraiból. Az, hogy Hart úgy énekel, mint Jacoby Shaddix (Papa Roach) és Matt Shadows (Avenged Sevenfold) zabigyereke, akit Josh Todd (Buckcherry, külön poén, hogy őt anno a Velvet Revolverből kirúgták) molesztált kiskorában, meg se lep, hiszen már az utolsó két Eighteen Visionsön is valami ilyesmi ment, de a dalok Slashék másolása helyett olyanok lettek, mint amit egy fura rádiórockgyár köpött ki magából: Buckcherry, Hinder, Nickelback, Shinedown, Rev Theory, a lista végtelen, tuti megvan nekik otthon 2006 óta az összes Promo Only Modern Rock Radio válogatás scene ripben. A lemez első felére még megpróbáltak tempósabb, slágergyanús dalokat összehozni, ezek annyira nem is vészesek, de aztán biztos megjött a seed a Bon Jovi diszkóhoz, és a játékidő maradék részét seggből rekesztős rockdalokkal, meg balladákkal töltötték meg. Nagyon sürgősen el kellene felejtenie Hartnak ezt a projektet, mert ez a rockzenének se a szebbik fele, elég belegondolni abba, hogy az utolsó Hinder már senkit se érdekelt, a Buckcherry meg csak 2002 és 2005 volt jó, mikor is épp szünetet tartottak. (Jávorkúti Ádám)

CASTLE

In Witch Order
(Ván, 2011)
8/10

Amellett, hogy mindenki a mainstreamet siratja, talán az underground helyzetéről is elmond valamit az, hogy egymást érik a múltidéző, revival projektek, ahogy azt már irodalomtörténetből a fejünkbe verték, a nehéz időszakokban nem ritka az, hogy a régebbi, állandó értékekhez nyúl vissza az ember. A Castle se talált fel semmi újat, de valahogy mégis ki tudtak tűnni a mostanában elég népszerű doom metal újraélések közül: ugyan náluk is megvan a szokásos okkult körítés, meg a klasszikus doom alapok (’Sabbath, Pentagram, Blue Cheer, stb.), ennek ellenére az In Witch Order mégis megérdemli a folyamatos újrajátszásokat. Az egyik ok Elizabeth Blackwell, aki nem mászik az arcunkba olyan démonian, mint Jex Thoth, de nem is olyan kedves, mint Alia O’Brien (Blood Ceremony), inkább jégkirálynőként énekli végig az albumot, ha épp nem adja át a mikrofont a gitárosnak – teljesen jogos a sokat emlegetett párhuzam közte, és a Coven legendás Jinxe közt. A másik pedig az, hogy a hangulatközpontúbb, ősrock-doom kompozíciókkal szemben a Castle inkább a dolgok tempósabb (néhol egész punkos, Glenn Danzignak is tetszene), grooveosabb oldalát ragadja meg, és a 30-40 évvel ezelőtti korszak konkrét megidézése helyett a rock’n roll élvez prioritást, így felmerül a britek közül a késői, energikusabb Cathedral és a heavy/doom Witchfinder General neve, honfitársaik részéről pedig a Trouble, illetve kiemelten a Cirith Ungol is. Húzós, zakatoló riffek, sötét hangulat, lélekrabló gitártémák, kettős vokál, minden összeállt egy igazán tökös lemezhez, és az In Witch Order be is zsákolja a pontokat, mert alig lehet szabadulni az olyan daloktól, mint a sláger Decent of Man, a Slaves of the Pharao (akaratlan asszociáció, de van a dalban egy teljesen Slayer hangulatú dallam is, bár esetükben talán a Holy Moses relevánsabb, ha már thrash bandát kell felhozni), vagy a lassan fülbekúszó Sleeping Giant. Külön öröm, hogy az album kifejezetten könnyűvérű, egyből beadja a derekát, így a műfajjal ismerkedőknek (és pl. Mastodon rajongóknak) tökéletes lehet – bűnös, gonosz élvezet. (Jávorkúti Ádám)

OF MICE & MEN

The Flood
(Rise Records, 2011)
2,5/10

Lassan érik egy külön sablon szöveg a Rise-os bandáknak, ahova csak a megfelelő együttes- és személyneveket kell behelyettesíteni, és kész is az új albumismertető. Már csak azért is érdemesebb lenne, mert hűen tükrözné azt, hogy mennyi energiát fektethetnek ezek az bandák lemezeik megírásába. A kiadóhoz híven egy kemény évet kapott az Of Mice & Men, hogy debütáló albuma után megírja a következőt, ami még talán sok is volt, hogy egy újabb láda breakdownt összehordjon valamelyik közeli Hot Topicból, hogy aztán az újonc scene arcok visítva éljenezhessék legújabb hősüket, az Attack Attack!-ban is gugolgató Austin Carlile-t. Austin olyan kemény, összetartó brigádot rakott össze, hogy egy év után kirúgták a bandából, majd kilenc hónap után sikerült visszakönyörögnie magát, ahol azóta is betonbiztosan tartja pozícióját. A self-titled óta semmit sem változott az összkép, ugyanaz a sablon Joey Sturgis hangzás, ugyanaz az elcsépelt metalcore-wannabe riffhalom, de még az énektémák is ugyanolyan semmitmondóra sikerültek, mint azelőtt. Meg se próbálnak valami egyedi ötlettel előállni, hiszen ha kevesebb erőfeszítéssel is el lehet érni ekkora sikert, akkor hülyék lesznek ezt nem megtenni. Persze került a lemezre egy átvezetőnek is tekinthető rövid, lassúbb tétel a My Understandings személyében, amire már több rajongójuk is bátran kisírhatta magát (youtube kommentek alapján), és igazából tényleg ez az egyetlen dolog a lemezen, ami a harmadik hallgatásnál nem esett léptetés áldozatául. Emellett pedig a The Floodot záró akusztikus dal is próbál emlékezetes maradni, de erősnek kell lenni ahhoz, hogy idáig eljusson az ember. A szokásos szerelmi bánattal teli dalszövegeket pedig még csak-csak elviseli az ember, de az 50 kilóból kiordított „I’m a Monster” című nóta után valahogy elveszik minden hit, amit esetlegesen a bandába vetettünk. Ahogy a legutóbbi lemezének zárósoraiban ígérte Austin, ő bizony egy cseppet sem változott. Kár érte. (Jene Balázs)