2011. február 3.
Nem, nem, nem – nem most fog a Nuskull stábja mixtape-készítésbe fogni, ellenben úgy gondoltuk, hogy itt az ideje, hogy a „Zenei zanza” és társai új elnevezést kapjanak. Bár nem vagyok az alliterációk ellensége, ezt az utóbbi pár filmes cikk alcímeinél is láthattátok, de úgy gondoltuk, hogy jobban hangzó nevet kellene találnunk a rovatnak, és ekkor bukkant fel az ötlet, hogy legyen Mixtape. A tartalom a címmel ellentétben viszont nem fog változni, ellenben a jövőben nagyobb szerepet kapnak ezek a sorszámozott (a műfaji, vagy bármilyen megjelölést el fogjuk hagyni, lesznek tematikus, és „random” mixtape-ek, ahogy jön) cikkek. Elsőként hat lemez kerül górcső alá: a Daytrader és a Stay Ahead of the Weather bemutatkozó EP-jei, valamint az Architects, a The Get Up Kids, az A Day to Remember és a No Bragging Rights új lemezei.
What Separates Me from You
(Victory, 2010)
7.5/10
Háromból három – ezt a kiváló statisztikát tudhatta magáénak a floridai A Day to Remember a 2009-es Homesick megjelentetése után. A pop-punk dallamvilágát és könnyedségét a metalcore breakdownjaival és morcos vokáljával keverő brigád 2005 óta jobbnál jobb albumokkal színesítette egyszerre két műfaj vásznát, és semmi sem mutatott arra, hogy ez megváltozna a What Seperates Me from You kiadásával. Igaz, elképesztően népszerűek lettek az utóbbi években, és kicsit kevesebb időt hagytak maguknak a dalírásra, mint korábban, de ennek ezen a szinten nem szabad kudarchoz vezetnie – és ahhoz nem is vezetett. Ahhoz viszont igen, hogy a Homesick hibátlan dalcsokrának színvonalát ne tudják megugrani: a breakdownokat sokkal kevésbé átgondoltan használják, így kisebbet ütnek, a dallamos részek pedig, ha csak egy nagyságrenddel is, de kevésbé fogósak, eltaláltak, mint amiket korábban írtak. Persze így is magukénak tudhatnak nagyon jó pillanatokat: az It’s Complicated, vagy az All Signs Point to Lauderdale remek dalok, de a Better Off This Way percei, vagy az If I Leave echte „blinkes” kezdése is emlékezetesek, ha teljesen nem is, de valamennyire feledtetni tudják pl. a 2nd Sucks, vagy a kicsit ötlettelen sláger, az All I Want gyengeségeit. Egy kis csalódás után nem szabad tehát temetni a fiúkat, hiszen olyan magasról szinte csak esni lehetett, de érezhetően pihenniük kellene és/vagy kiadót váltaniuk.
The Here and Now
(Century Media, 2011)
7/10
Amikor a Solution kiadta a nagylemezét, sokakban merült fel a kérdés: minek egy ilyen kis országnak még egy Subscribe? Nos, ezt az analógiát kölcsönvéve én is megkérdezném, hogy vajon a briteknek azért kell a We Are the Ocean mellé még egy Alexisonfire hatásokban tobzódó zenekar, hogy feledtessék bánatukat Kanada (és így Greenék) 29 évvel ezelőtti teljes elvesztése miatt? Ha ez egy csoda folytán így is volna, akkor sem volt szép dolog pont az egyik legtehetségesebb metalcore zenekarukat, a matekos megoldásokból kiinduló, és a tavalyelőtti Hollow Crownnal a csúcsra érő Architects-et feláldozni erre a célra. Igen-igen, a két éve még elképesztő lendületet és precíz, súlyos témákat egymásra halmozó zenekar immár nem csak hobbi szinten kokettál a tiszta énekkel, az énekelhető refrénekkel, és a lassú dalokkal, hanem végképp átengedi nekik az irányítást. Ugyan néha azért odacsapnak csak úgy reflexből (pl. az Andrew Neufeldet is szerepeltető Stay Young Foreverrel), de feltehetően abban a pillanatban, mikor Sam Carter megtanulta tökéletesen imitálni Dallas Greent, úgy döntött a producer, hogy ez a fiúk jövője. És nem is csinálják rosszul, de így, hogy az arányokat megfordították, majd megnövelték, egy kiváló metalcore bandából egy biztonsági, kissé jellegtelen, jó, de azonnal feledhető dalokat író társaság lettek. Aztán majd két év múlva csinálnak egy „vissza a gyökerekhez” lemezt és rám cáfolnak, de addig ez a maximum, amit tőlem kaphatnak.
Last Days of Rome EP
(Run For Cover, 2011)
9/10
Már párszor említettem a Nuskull felületén az emo műfaj újjászületését, visszanyúlását aranykorához (itt nem a népszerűséget, hanem inkább a „termékenységet” értem), és bizony a Daytrader esetében is erről lesz szó. Mielőtt még egyből lejjebb görgettek, azért várjatok: a New York-i fiúk sorai közt találhatunk ugyanis volt Crime in Stereo basszert, és Latterman dobost is, amelyek azért nem a ’90-es évek emo/indie vonalára utalnak. És bizony a prekoncepciók igazzá váltak: a fiúk nem mennek vissza az időben olyan sokat, és megállnak a 2000-es évek elejének olyan, népszerűségben áttörést hozó emo zenekarainál, mint a Further Seems Forever, a Saves the Day, a Bleed American, avagy self-titled korszakos Jimmy Eat World, vagy a korai Taking Back Sunday. A tavalyi demo és az idei debütáló EP dalai is a punk felől közelítik meg a műfajt, de mellőzik a reszelős, rekedt vokált, és magas, tiszta énekkel vannak tele az amúgy hibátlan, érzelmes, nagyon fogós dalok. Hangulatban gyakran idézik meg a 2000 körüli Saves the Day könnyed zenei megoldások ellenére is keserédes, szomorkás hangulatát, de például a Grey-Colored Glasses kapcsán akár a harmadik Crime in Stereo is beugorhat, némelyik dalnál pedig a sok évvel ezelőtti, még izgalmas Anberlin dallamvezetése is. Nagyon friss, de nagyon tehetséges banda, és hibátlan kiadvány (érdemes kiemelni a csinos borítót), érdemes lesz figyelni arra, hogy mivel jelentkeznek még idén.
Illuminator
(Blk Heart, 2011)
4/10
Mit lehet még elmondani 2011-ben a metalcore-ról, amit nem hallottak azok, akiket érdekel? Mindenki tisztában van a műfaj leáldozásával, azzal, hogy már csak maroknyi olyan banda van talpon a vidéken, akikre érdemes odafigyelni. Nos, a No Bragging Rights nem tartozik közéjük, de legalább nem is kap ki nem érdemelt figyelmet a publikumtól, és ez valahol így igazságos. Az Illuminator az amerikai zenekar második albuma, és azt csinálják rajta, amit minden banda, amit sablonosnak neveznek: breakdownok, kiszámítható, de emiatt a várt-kapott viszony miatt akár bizalminak is nevezhető riffek, és hellyel-közzel jól sikerülő tiszta énektémák a refrénekben. Nagyjából a dallamos vokál az, ami miatt foglalkoznak velük az emberek, ugyanis tényleg az átlagos szint fölött teljesít az énekes témák és hang tekintetében is, bár azért mikor a kezdő (borzalmas című) Beautiful & Spineless kicsit emocore-os refrénjében a „constant reminder” kifejezéshez ér, akkor feldereng egy bizonyos It Dies Today zenekar neve, akik anno tökélyre fejlesztették ezt a dallamos, könnyen emészthető metalcore-t (a Still Remains hathatós segédletével), és akiknek például a Constant Reminder c. daluknak a közelébe se érhetnek az Illuminator legjobb pillanatai. De hát ez van, attól, hogy a 2011-es metalcore már a 2007-essel se versenyezhet, ez még egy korrekt, átlagos munka marad, csak rossz belegondolni, hogy a jelenlegi mezőnyhöz hasonlítva egész jó.
We Better Get Goin’ If We’re Gonna EP
(No Sleep, 2010)
9/10
Nemrég elkezdtem egy gondolatmenetet a szupergruppokról, és ebbe tökéletesen be is illeszthető a SaotW neve: ugyan általánosságban nem érdemelnék ki a jelzőt, de saját színterükön belül ez igenis szupergrupp. A projekt kedvéért olyan bandákból álltak össze zenészek, mint a Castevet (most már CSTVT) és a Native, valamint játszik benne az az Evan Weiss, aki az utóbbi években igazán hiperaktívan ténykedett: zenélt a Damierában, a The Progress-ben, az Emergency!-ben, az Up Up Down Down Left Right Left Right B A Startban, és elkezdte saját szólóprojektjét, az Into It. Over It.-et is. Zeneileg csak az egyik bandához hasonlít, az Emergency! ugrott be elég sok helyen, mivel egy különleges pop-punk értelmezésnek feleltethető meg az általuk képviselt vonal: olyan, az emo és a pop-punk határán táncoló lemezek juthatnak eszünkbe, mint a Saves the Day (különösen a Through Being Cool lemez, amit bizonyíthatóan imádnak a tagok), vagy a régi Get Up Kids, de a Jawbreaker is eszünkbe juthat, főleg mikor meghalljuk az Impressions & Impressing People refrénjében a kultikus Boxcar kezdő sorait. Lágy, kellemes, de azért tempós és nagyon slágeres dalokkal tömték tele az EP-t, breakdownbuzik kerüljék, de aki igényes és hibátlan emo/punk albumot szeretne, az a Daytrader után ezt dobja playlistre. Ugyan a Native frontembere, Bobby Markos (akinek nincs köze kedvenc humoristánkhoz, csak hát a La Dispute után biztos Native-éknek is kellett egy magyar származású basszer) kilépett, de Noumenon taggal mennek tovább, szóval nem lesznek gondok a jövőben.
There Are Rules
(Quality Hill, 2011)
6/10
Faith No More, Sunny Day Real Estate, Cap’n Jazz, Limp Bizkit, Soundgarden – hogy mi a közös bennük? Nos, aki az utóbbi évek zenei híreit figyelemmel követte, az tudhatja, hogy egytől egyik újjáalakultak ezek a ’90-es években népszerű és meghatározó zenekarok. Némelyek csak néhány koncert erejére álltak össze, de a Get Up Kids úgy döntött, hogy nem elégszik meg a kultkiadvány Something To Write Home About évfordulója alkalmából adott koncertsorozattal, hanem új lemezt is összehoz. Pryorék szerepe nem volt csekély: anno ők voltak a harmadik emo hullámot elindító bandák egyike, a Four Minute Mile és a StWHa abszolút időtálló lemezek, így mindenképp fura volt hallani, hogy hároméves szünetük után újra stúdiózni fognak. A tavalyi, nagylemezt felvezető EP pedig beváltotta a hozzá fűzött kételyeket: a fiúk a Simple Science-en, és mint nemrég kiderült, a There Are Rules-on sem tudták hozni korábbi önmagukat. Ugyan nem várhatjuk a már korosodó úriemberektől, hogy megidézzék a Coalesce-kel közös split idejét, de a Neutral Milk Hotelre emlékeztető borító mögött fura, erőltetetten indie dallamvilágú pop-rock dalok rejtőznek, amelyekhez képest a Guilt Show is sokkal jobbnak tűnik, mint amilyen. Néhol felbukkan az a régi dinamika, vagányság, ami miatt egy egész színtér imádta őket, és ha az utóbbi évek indie rock közegébe helyezzük, akkor pusztán Pryor miatt is simán megállja a helyét, de egyrészt borzasztóan szól a lemez, másrészt teljesen szükségtelen a létezése. A Get Up Kids annak ellenére, hogy utolsó két kiadványára már semmikép sem adnék maximális pontot, egy igazi ikon volt, és bár a régi albumok kiválóságán ez nem változtat, de nálam jócskán csorbították nevüket. Kár érte.
