Misser – Every Day I Tell Myself I’m Going To Be A Better Person

A bevezetőben említett név nem véletlen: a szakállas, rekedtes, FYS-szerű orgánumhasználat szinte egyeduralkodó a lemezen, erre pedig még rápakol az is, hogy Gary Cioffi (Four Year Strong, Transit) producerelte az egyelőre csak digitálisan megjelentetett hanganyagot (a fizikai megjelenésre nyár végéig várni kell). Természetesen kényelmetlen lenne ráhúzni a zsákot a srácokra, így ők azért tettek is az ellen, hogy a mérhetetlenül sok hatás (erről később) mellett újak és frissek is tudjanak maradni, az Every Day I Tell Myself I’m Going To Be A Better Person több esetben fiatalkori ötletek, kibontott Transit/This Time Next Year próbatermi maradványok gyűjteménye, amelyek valahogy 2012-ig a fiókokban maradtak. Bizony, a dalcsokor elmehetne egy tinédzser frusztrációjának a leképzésének is, tele van olyan tematikus témahasználattal, amely életkori sajátosságokból ragad ki szeleteket, majd az egészet jól összekeveri a pubertáson áthajlott élményekkel. Voltaképpen erről kell szólnia egy nyári, huszonéveseknek üzenő pop-punk anyagnak, amelyet jól belemártottak egy nagy adagnyi technokolba. Dühös, de mégis bájos: a Missernek sikerült 2012 egyik legjobb pop-punk anyagát összehoznia, ehhez pedig a kontextusuk mellett szükségük volt egy olyan nem éppen panelesített atmoszféra meginvitálására is, amely egyrészt fent tudta tartani a The Wonder Years által diktálta modern trendeket, másrészt képes volt jól nyúlni egy-két olyan egyedi elemhez, amely nemcsak a saját bandáikra jellemző, de nagyobb nevű zenekarok ismertetőjegye is. Az első meglepetés már az intróban elkaphat bennünket: „It feels like I’m permanently hung over / I haven’t been sober for more then 3 days in the last 3 years of my life” – a Permanently hangvétele egyből a Brand New emlékiratait vetíti a szemünk elé, ráadásul a Jesse Lacey-szerű hanglejtést nem csak itt lövik el, a Sanity nem csak, hogy egy az egyben Brand New zeneileg, de a srácok nem féltek az emo legenda hangszínét is felhasználni. Az emo/pop-punk történelmi utazás természetesen itt még nem ér véget, az emo hangvételét indie-re váltó (Louder Now-érájú) Taking Back Sunday robban be a Time Capsules elején, majd adja át a helyét zeneileg részben a korai Brand New, részben a The Wonder Years által fémjelzett vonalnak (azért van itt Transit is rendesen), valamint vokál szempontjából a Four Year Strong árnyalt fúziójának a dalcsokor további tónusain. Az olyan fantasztikusan hangulatos dalok, mint a Bridges, a Weightless, az újravett Just Say It, a megasláger I’m Really Starting To Hope The World Ends In 2012, a Reconnect This, vagy akár a Bad News (akár az egész lemezt felsorolhatnánk) mind-mind azt szavatolják, hogy megvan az egyik fő célpont a nyári kánikulában, s egy újabb nevet strigulázhatunk az év pop-punk lemeze cím mellé. Meg ugye van egy olyan íratlan mondás is, hogy ha Boston és punk, akkor rosszra nem kell számítanod. Ez pedig most sincsen másképp. 8/10