Misery Index – Mumakil split: Ruling Class Cancelled

A Maryland állambeli Baltimore-ból érkezett Misery Index-ben játszik a Dying Fetusból kilépett Jason Netherton és Sparky Voyles (korábban Kevin Talley is megfordult a bandában dobos poszton). A négyes a non-stop turnézáson kívül elég sok kiadvánnyal is büszkélkedhet, két nagylemez (Retaliate és Discordia) és az EP-ik mellett számtalan egyéb kiadvánnyal örvendeztették meg a death / grind zenék híveit, úgymint bakelitek és természetesen splitek, melyekre többnyire jó érzékkel választottak társakat (az igazat megvallva a Bathtub Splitter kicsit megviselt még engem is). Az undergroundba stabilan bedolgozták a nevüket, s ezen a megosztott kiadványon is minőséget nyújtanak a fanatikusok számára.

A Misery Index zenéje brutális death / grindcore keverék, némi thrash és hardcore (az Assück – kik bevallottan nagy hatással voltak rájuk – egyik lemezének volt a címe a Misery Index) lenyomattal, és minden van benn, amiért a súlyosabb muzsikákat szeretni lehet. Nyaktörő sebességű grind-ok (Adam Jarvis remek ütős), fogós és mégis súlyos riffek, nagyfokú agresszió, gyilkos intenzitás, és elcsípett váltások, mindezek tetejébe Jason és Mark Kloeppel gitáros hörgése és üvöltése, valamint értelmes dalszövegek, melyek a társadalom minden szegmensét körbejárják, ahová egy kicsit is nehezebben jut el a napfény.

A három új dal, és a Discordia-n is szerepelt Meet Reality mocskos durván szólal meg itt, szemben a nagylemezek, vagy a Dissent tisztább, „metalosabb” soundjával. A kezdő felütések után a Ruling Class Cancelled mindjárt vad kalapáló tempóban sodor el, a végén egy fogós, és gyilkos besúlyosodást is kapunk, a 49 Seconds Of Hate pedig ősi dühvel karcoló grindcore gránát. A Vér Színe változatos, de szinte végig gyors tempóval, és brutális kiállásokkal darál, a szaggatásai élőben is nagyon hatásosak, és a gitárdallam is rátesz egy lapáttal a súlyosságára, tehát korántsem egysíkú reszelést kapunk. A Meet Reality meg talán az egyik legjobban megírt daluk, végig remek témákkal építkezik, s a szólóját is megvariálták a nagylemezes változatához képest. A banda májusban új lemezt vesz fel a tervek szerint, mégpedig Kurt Ballou-val, a Converge gitárosával – borítékolni lehet, hogy a végeredmény önmagáért fog beszélni.
Myspace / Official

A Mumakil (ejtsd: ‘moom-a-keel’) önmagát blastcore-ként szereti jellemezni, ami igazából beteg grindcore-t jelent, erőteljes hardcore-os szaggatásokkal és gyors tempókkal, óramű pontossággal, megkapóan rideg és élettelen atmoszférában. A svájci zenekar két tagot is magában foglal a kultikus tiszteletnek örvendő Knut-ból, Jéjé gitárost, és Taverne basszert, bár e négy szerzeményben (és a Customized Warfare nagylemezen) egy teljesen más, mondhatni direktebb, egyértelműbb zenei világot barangolnak be. Thomas énekes mély tónusban üvölt, de a károgást és a hörgést sem hanyagolja, Seb, a dobosuk (a Deceitből) metronómként funkcionál, a zene pedig, bár világot nem vált, semmiképp sem a középszerűség és ötlettelenség poshadt állóvizében úszkál. Sok váltással, szaggatással operálnak, a dalaik nem esnek szét, kompromisszummentesek, a riffjeik közt pedig egészen húzósakat is találni, pl. a vad és kaotikus Control-ban.
Ja, és a banda neve egyébként a Gyűrűk Ura harmadik epizódjából köszön vissza szemfülesebb olvasóinknak, a végén a Minas Tirith-i csatában voltak azok a sokagyarú, nagy elefántszerű állat-monstrumok e névvel illetve – illik is hozzájuk, ha magad elé képzeled, ahogy letiporják a rohír lovasokat, jó képet kapsz, milyen hatással vannak a hallgatóra ezek a tömbszerűen kemény zúzdák.
Myspace / Official