Minőség, megbízhatóság, Soilwork – a svéd talajmunkások még mindig a szakma legjobbjai

Amikor 2011-ben Peter Wichers alapító gitáros-dalszerző másodszor is kiszállt a Soilworkből, a svéd melodeath alapbanda megmaradt legénységére olyan bizonyítási vagy tört rá, hogy egy dupla lemez elkészítésének tervével egyből akkora fába vágták a fejszéjüket, amibe – lássuk be, – egy kicsit bele is csorbult nekik. Persze azt nem mondhatnánk, hogy a 2013 elején megjelent The Living Infinite rossz lett volna, de kísérletezőbb mivoltában egy kissé hullámzóbb összképet mutatott a talajmunkásoktól általában hallható egyenletes minőséghez képest. Aztán eltelt újabb két év, Björn „Speed” Stridnek és társainak is lehűlt egy kicsit a feje, és inkább visszatértek ahhoz a megközelítéshez, amelyikhez a legjobban értenek: legyártani bő 50 percnyi üresjárat nélküli, tökéletesre csiszolt modern melodeath slágert – és bumm, így lett a ‘Ride Majestic.

2015-re világosan kirajzolódni látszik, hogy a Soilwork pályája két nagy szakaszra osztható: az első a 2005-ös Stabbing the Drama albumig és Peter Wichers első távozásáig tart, ekkoriban a zenekar még minden sorlemezzel egy kicsit új szemszögből mutatta meg magát, majd 2007-től először Daniel Antonssonnal, aztán megint Wicherssel, végül pedig David Anderssonnal ráálltak arra az általános Soilwork-hangzásra, ami az apróbb előrelépések mellett már elég gyakran nyúl vissza a korábban bejárt területekre is. Ebből a szempontból a legfrissebb három lemezt gyakorlatilag egyetlen trilógia részeinek is felfoghatjuk, hisz közös jellemzőjük az ambíciózus dalszerzés, a fáradhatatlanul energikus hangszeres játék (na meg persze a Jens Bogren által tökélyre kevert egyenhangzás), viszont közben azért mindegyiknek megvan a maga sajátossága is, legyen az akár a wichersi fifika és érzésvilág (The Panic Broadcast), akár a kísérletezgetés (The Living Infinite), vagy ezúttal épp a szélsőségesség.

A The Ride Majestic ugyanis több irányban is legekig tolja, „kimaxolja” a Soilwork-hangzás különböző elemeit. Igen, ezzel azt próbálom körülírni, hogy „a kemény részek még keményebbek, a dallamosak meg még dallamosabbak,” de most kivételesen tényleg ez is a helyzet… Egyfelől ez a banda talán legintenzívebb lemeze nagyjából az ezredforduló óta, a csodadobos Dirk Verbeuren a legváratlanabb pillanatokban képes hirtelen előhúzni egy-egy blastbeatet, némelyik dalban pedig egészen black metalos riffekkel is találkozunk. A másik oldalról viszont egyre inkább beszivárognak a Speed és Andersson side-projektjére, a The Night Flight Orchestrára jellemző klasszikus rock melódiák is, ezek felbukkanására a legjobb példa az Enemies in Fidelity; a Death in General beindulására ráhúzott gitárdallam meg akár még valami újkori Alice in Chains-témának is beillene. És a legszebb, hogy a dalok és a lemez íve még ebben a stíluskavalkádban sem veszik el; sokkal kiegyensúlyozottabb az összhatás, mint a The Living Infinite-en volt. Mindezek mellé Speed élete legjobb teljesítményét nyújtja az új számokban, pedig eddig sem énekelt gyengéket, de mostanra végképp a nagyívű dallamok és refrének koronázatlan királyává vált, a műfajon belül legalábbis mindenképp. Végezetül pedig még az is kiemelésért kiált, hogy noha a Soilwork-lemezek zárótételei mindig is hagyományosan a banda legjobb pillanatai közé tartoztak, a Father and Son, Watching the World Go Down talán az összes eddigin felülemelkedik – az meg már tényleg csak a hab a tortán, hogy a limitált kiadáson két számmal a később a Ghosts and Thunderrel egy második majdnem tökéletes finálét is kapunk, és ez a majdnemség is csak a dal legutolsó hangjának a ki nem tartásán múlik.

A Soilwork tehát megint megcsinálta: a The Ride Majestic egyszerre a pályafutásuk és az idei év egyik legjobb lemeze is. Lehet, hogy távolról nem tűnik többnek, mint az n+1-edik újabb modern dallamos death anyag, és alapjában véve tényleg nem is több, de Speedék egész egyszerűen már megint annyira fogós, bőr alá, sőt, egyenesen csontvelőbe ivódó dalokat hoztak össze, hogy ebben a szakmában aligha akad náluk jobb. Nem is tudok érte kevesebbet adni, mint: 9/10.