Mindless Self Indulgence – How I Learned to Stop Giving A Shit’

Tracklist:

01. Witness
02. Fuck Machine
03. It Gets Worse
04. I Wanna Be Black
05. Hey Tomorrow Fuck You and Your Friend Yesterday
06. You're No Fun Anymore Mark Trezona
07. Ala Mode
08. Casio
09. Anonymous
10. Kill You All in a Hip Hop Rage
11. Stalkers (Slit My Wrists)
12. Jack You Up
13. Ass Backwards
14. Angel
15. I Am Not Here to Make Any Friends
16. Last Gay Song

Műfaj: synthpunk, industrial rock

Támpont: Units, Rabbit Junk

Hossz: 43:06

Megjelenés: 2013. március 13.

Kiadó: Uppity Cracker

Az M$I zenéjét nem egyszerű kategóriák közé szorítani. Talán az "industrial őrültség" lenne a legkézenfekvőbb, ha lenne ilyen, de maradjunk annyiban, hogy a szimpla electro rock mellett gyakorlatilag bármilyen stíluselemet és sample-t képesek szégyentelenül felhasználni. Eddigi 16 éves karrierjük alatt ugyan sikerült a celebstátuszt elérni (pl. Jimmy a Morningwood énekesnőjét, Lyn-Z-t meg a My Chemical Romance énekese vette el), de sajnos nincs egy igazán ütős lemezük sem. Ha a másodikat nem számoljuk, akkor mindegyiken voltak nagy slágerek: ott van a Shut Me Up, a Never Wanted to Dance és az őrült Tom Sawyer feldolgozásuk a Rush-tól. A lemezeikkel sajnos az a nagy gond, hogy a felénél kifulladnak - igaz, addig valóban őrültnél őrültebb dalokkal bombázzák a hallgatót, de aztán a hallójárataink és a zenészek írói vénája is kimerül negyed óra után.

Ám jött 2013 és egy újabb Kickstarter project. Mostanában sok zenekar kéri meg rajongóit, hogy anyagilag támogassák kedvenc csapatukat, amiért cserébe ritka csecsebecséken kívül egy új nagylemezt is kapnak (már ha összejön a pénz). A Protest the Hero sikere után az MSI is bepróbálkozott, és két hónap alatt össze is gyűjtöttek 225 ezer dollárt, ami elégnek bizonyult egy új adag dal kiadásához. Most a Still Remains és az Austrian Death Machine következik, úgy tűnik ez egy népszerű finanszírozási metódus lesz a jövőben. Végül a demók a március 23-án kiadott digitális verzióban teljesedett ki, amelyből kiderül, hogy az MSI most érkezett el arra a pontra, amikor a hatalmas, fanatikus rajongótáborukat nem hogy megérdemeljék, de még ki is bővítsék, hiszen nem “csupán” a banda eddigi legjobb lemezét, de megkockáztatom, hogy a nem túl bőséges synthpunk stílus legkiemelkedőbb darabját hozták össze. A várakozás alatt megfogalmazódott elmélet, mely szerint, ha a rajongók ennyire szeretik és támogatják a zenekart, akkor egyszerűen összehoznak egy nekik megírt lemezt (erre utalhat a cím is, mely and Love Mindless Self Indulgence-szel folytatódik), amit ráadásul ők adnak ki, igaznak bizonyult: az előző két album legjobb tulajdonságait egybegyúrták, és egy fiatalos, pörgős és természetesen totál elmebeteg slágergyűjteményt vettek fel, amiben a rock mellett immár a hip hop és az „előző évtized Európájának elektronikái” is nagy részt vállalnak. A dalszövegek még sosem voltak ilyen hatásosak, kicsit ugyan egyszerűek, de könnyen lehet azonosulni velük és koncerten/buliban üvöltve valóban megadják a fiataloknak szükséges adrenalin és/vagy hangulatfaktort. Eleve az egész lemez a „Son of a bitch, God likes me, I am the best, fuck everybody else”-el kezdődik az elég erős Witness-ben és ha nem elismerősen fogunk bólogatni az olyan részek miatt, mint a „Back in the day, when rap wasn’t gay”, akkor is marad a mosolygás a lírikus állatságoknál. Arról nem is beszélve, hogy pl. a hírhedt Anonymous hekkercsoportról (az Atari Teenage Riot után szabadon) írt dal refrénjét nehéz nem a zenekarral együtt énekelni. Az egész lemez hasonló kis egyszerű bolondságokra épül, remek témákkal és kitűnő hangzással. Rappet több dalban is hallhatunk, a Stalkers-ben eurodance és happy hardcore elemek bukkannak fel, a Casio már chiptune-t is belekever, és lehetne sorolni napestig, mi mindenből táplálkozik az új lemez, melynek még a bónusz számai is slágergyanúsnak tűnnek. Egyedül a fura, gyermekmondókára emlékeztető Hey Tomorrow… az egyetlen rossz húzás, aminek hangulata inkább zavaró, mint sem élvezhető, de ha azt leszámítjuk, akkor a lemez gyakorlatilag hibátlan.

Jimmy Urine magas hangja még mindig tökéletesen illik a stílushoz, ha rappel, ha énekel, ha visít, az elektronikus effektek és billentyűs részek változatosak, a gitártémák pedig bájosan egyszerűek, ugyanakkor dallamosak és megvan bennük a kellő dög. Zeneileg, szövegileg, hangulatilag minden a helyén van. Nem egy bonyolult lemez, de egy stílusában kiemelkedő, őrült, könnyen szerethető és hangulatos anyag, ami egy fiatalos bulin ugyanúgy megállja a helyét, mint egyedül hallgatva. Ki mondta, hogy az egyszerű dolgok nem lehetnek jók is? 9/10 – írta: Kósa Bence